Reggel van, megint úgy néz ki a lakás, mintha tornádó járt volna erre, és mindenhonnan felkapott volna ezt-azt, hogy valahol máshol ledobja. Mondjuk a hasonlat megállja a helyét, valóban valami ilyesmi történt, és a tornádó szerepére hárman is jelentkeztek. Farkasokkal Táncoló írására sajnos nem volt időm reagálni, de igen, én vagyok az, akinél a rend és tisztaság az alap, és ha ez nincs meg, akkor gáz van. Ahogy belépek a lakásba, a kezeim önálló életre kelnek, és már át is állok takarító üzemmódba.

 

Fél perc alatt összerántom a konyhát, a játékokat minimum egy helyre hurcolom, a koszos cuccokat be a mosásba, könyvek a helyükre. Kb. minden a helyén, megnyugszom. Utálom magamat ezért, de el kellett fogadnom, hogy ilyen vagyok. Nem valami praktikus dolog három gyerek mellett, de ez ellen tenni nem tudok, már iskolás koromban én voltam otthon a bezzeggyerek. Nem bírok leülni tanulni, dolgozni egy kaotikus iróasztalhoz, nem bírok nekiállni főzni egy rendetlen, piszkos konyhában. Szívok miatta eleget, mert rajtam kívül a családban ezt senki nem érzi, én meg a saját magamra fordítható idő egy részét is erre áldozom.

 

Szóval reggel van, magam vagyok a lakásban a legkisebb gyerekkel. Hosszú ünnepi időszakon vagyok túl, lassan visszaszokunk a normál üzemmódba. Kialakult a reggeli rutin, hogyan tudom a legegyszerűbben eljuttatni a gyerekeket az ovikba. A háztartással lassan szintén utolérem magam, ami a terhesség vége és a friss babás időszak alatt összegyűlt. De persze még bőven marad hivatali ügyintézés, orvosi időpontok és persze rengeteg gyerekekkel kapcsolatos ügy. És mindezeken túl, illetve reményeim szerint közvetlenül mellette, saját magam. Úgy vártam ezt az időszakot, mintha mostantól minden szuperkönnyű és vidám lenne. A várakozás május végétől indult, amikor itthon maradtam mint veszélyeztetett terhes. Aztán megszületett a baba, egészségesen, gyönyörűen, és jött a második felvonás, a nyári szünet a két nagyobbiknak, közben gyermekágyi tünetek, ahogy kell. Nyugalom semmi, önmagammal való foglalkozás semmi. És végül most az ünnepek, megint nem a "szürke" hétköznapok világa volt. De most vége. Innentől egy kicsit én is bejövök a képbe. Nem hiszek a fogadalmakban, de őszintén remélem, hogy mostantól lesz egy kis időm az önmagammal kapcsolatos terveket is valóra váltani.

 

Eltelt 3 hónap, a baba már nem újszülött csöppség, a maga öt és fél kilójával a mi kis óriásunk. Egyre többet van fent, egyre jobban bírja a programokat, egyre inkább kiszámítható a viselkedése. És egyre jobban alszik éjjelente, nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, beállt az este 8 és hajnali 4 közötti alvásra. A müezzin hangjára szereti elfogyasztani a hajnali étkezését, kb. mire a szomszéd falvakban véget ér az ima, addigra a pici is belealszik az evésbe, és kapok még másfél-két óra nyugalmat én is. Érzem, ahogy napról napra kezdenek kisimulni a csomók az idegeimen, és a nagyok is szemmel láthatóan értékelik, hogy újra van napirend, újra van ovi és napközi. Szóval a körülmények javulnak, itt az ideje végre magammal is foglalkozni.

 

Első sorban a látható dolgok. Utálok tükörbe nézni, kérem vissza azt a testet, amivel tudok azonosulni. Most kb. újra terhesnek nézek ki, de abból is az amorf fajta. Az elhatározás megvan, minden reggel egy kis torna, hetente 2-3 alkalommal nagy séta a picivel (naponta lenne ideális, de tisztában vagyok a korlátaimmal, nem ígérek olyat, amit nem tudok megtartani, még magamnak sem), és heti egy úszás. Nem sok, de a semminél több, ha ezt és a normális étkezést sikerül megvalósítani, akkor a közérzetem máris jobb lesz az tuti, a többit majd meglátjuk.

 

Kettes számú elhatározás, hogy nem fogok itthon ülni. Minden héten lesz egy nap, amikor el fogok menni egy múzeumba, kirándulni picit, le a tengerhez, át a szomszéd városba. Új terek, új élmények. Januárig van időm feltöltődni, utána vissza kell mennem dolgozni, és újra beszűkül a világ az otthon-munka-gyerekek háromszögbe. És persze a hármas számú elhatározás, hogy végre újra kinyitom a tankönyveimet. Már négy és fél éve itt élek, de még mindig messze nem jó a héberem. Szégyen és önszívatás, nap mint nap tapasztalom.

 

Per pillanat jól van a lelkem. Sokat várok ettől az időszaktól. Időt magamra, időt a gyerekekre, úgy ahogy kell. Napközben feltöltődve, délután kreatívan, türelmes(ebb)en. Valami botrány, hogy hetek óta nem ültem le velük gyurmázni, rajzolgatni, legózni is csak tegnap este, hosszú idő óta. Valahogy elfolytak a napok, mindig mentünk valamerre, vagy készülődtünk a soron következő ünnepre, vendégségre, vagy a picivel foglalkoztam, vagy vendégek voltak nálunk. De a nappalok egyre rövidebbek, a játszótérről már ötkor be kell jönnünk, itt az ideje újra elővenni a kreatív énemet, és visszazökkenteni magunkat oda, ahol bő fél évvel ezelőtt voltunk. Amikor még volt napirendünk, és mindenki tudta, hogy mi után mi következik. Sokkal kevesebb vita, nyafogás, hiszti volt a gyerekek részéről is, és én is pontosan tudtam, hogy mennyi az annyi.

 

És persze itt van a férjem is. Az elmúlt hónapokban valahogy robotpilóta üzemmódban teltek a napok. Annyira kiszámíthatatlan, bonyolult lett minden, hogy minden energiánk a napi üzemszerű működésre ment el. Tettük a dolgunkat, ő rohangált, dolgozott, vizsgázott megállás nélkül, én meg ugye itthon detto. És közben tegnap eszembe jutott, hogy vajon mikor szoktunk le arról, hogy összebújva aludjunk el? Hogy megkérdezzük egymástól, milyen volt a napod? Amikor ő még dolgozott valamin éjfél után is? Amikor én már magamat sem bírtam elviselni a terhesség vége felé? Amikor egy éjjel háromszor ébredtem szoptatni, és mikor bevonszoltam magam az ágyba, már félúton aludtam? Nem tudom, de ideje változtatni. Ideje újra energiát fektetni a házasság nevű dologba. Nem mint intézmény, hanem mint érzés. Nagy tervünk, hogy elszökünk 2-3 napra valahova Európába, csak a picivel. Ott újratöltjük magunkat és lesz időnk újra beszélgetni is. Nem csak az elintézendő dolgokról és mindennapi ügyekről. Iszonyúan hiányoznak a beszélgetések, de a két nagyobb abban a korban van, hogy a csend az ismeretlen fogalom, reggeltől estig jönnek a kérdések, a kérések. Újabban a fiam kétpercenként közbeszól a beszélgetéseinkbe: anya, nekem is mondjad, ne csak apának! Nyelünk. És várunk a megfelelő időpontra. Csak nehogy úgy járjunk, hogy telnek a hetek, hónapok, és már nem megy a beszélgetés. Vigyázni kell magunkra, egymásra, az életünkre.

 

A következő hetekben meglátjuk, mi jön össze ezekből a tervekből. Elmúlik majd a kezdeti lelkesedés? Bedarál újra a taposómalom? Lesz-e idő és energia magamra? Egymásra? Meglátjuk. Megírom. Ha akarjátok.

 

Meni