14 év telt el.
Még mindig nem gondolom, hogy felelőtlen voltam, soha nem mertem kockáztatni a védekezéssel. Amikor márciusban véget ért a két éve tartó kapcsolatom (kirúgott), abbahagytam a fogamzásgátlót, hiszen minek szedjem, ha úgyis egyedül vagyok. Tavasszal összetalálkoztam egy régi ismerőssel, akivel előtte már próbáltak összehozni, akkor nem kellettünk egymásnak, most viszont valahogy másként láttuk.
Május körül kezdtünk néha találkozni, hézagosan, minden kimondott szándék nélkül. Augusztus elején felgyorsult az ütem, nyaralni mentünk, és ott viharos gyorsasággal ágyba is kerültünk. Az első hét végén egy alkalommal észrevettem, hogy a gumi valahogy kifolyt. Nem ijedtem meg, mert biztosra vettem, hogy legkésőbb két nap múlva úgyis megjön, hiszen már aznapra vártam. A ciklusaim korábban is jellemzően rövidebbek voltak, az ezt megelőző mindössze kéthetesre sikerült, így a 26. napon, ez volt az ominózus szombat, már bármelyik pillanatban vártam a vérzést. Ami nem jött. Kedden tesztet vettem, naivan olvastam a használati utasításban, hogy már az elmaradt vérzés utáni első napon kimutatja a terhességet. Persze semmit nem mutatott, de nem lettem nyugodt.
Eltelt egy hét, újabb teszt, amin egy pillanatra látni véltem valami színváltozást (nem csíkos teszt volt, hanem színváltós folyadékos), de aztán akárhogy nézegettem, nem tudtam eldönteni, inkább negatívnak tűnt, mégis többször kiástam a kukából, és néztem tovább. Másnap orvoshoz mentem, aki megnyugtatott, hogy ha a teszt negatív, akkor biztos nem vagyok terhes, meg is vizsgált, ez alapján is biztosra mondta. Én nagyjából megnyugodtam, a vizsgálat utáni délután volt egy kis vér, örültem is neki, most akkor megjön, vidáman mentem a barátom munkahelyére elújságolni. (Korábban egyszer előfordult, hogy egy-két hónap ok nélkül kimaradt, talán stressztől, azt gondoltam, most is csak ez lehet.) Aztán továbbra sem volt semmi, de még legalább egy hétig nyugodt voltam az orvos után, amikor elkezdtek jönni a tünetek. Fejfájás, derékfájás. Hirtelen, intenzív undorodás a cigitől, kajáktól. Közben meg kellett kezdenem a tanítási gyakorlatot, amihez negatív tüdőszűrési leletet kértek, így hát elmentem tüdőszűrésre, majd aznap este egy soha nem érzett tompa hasfájás közben rájöttem, hogy mégsem vagyok rendben.
Másnap teszt, ezúttal csíkos, de annyira csíkos volt, intenzív csíkkal és enyhe kontrollcsíkkal, hogy nem tudtam mire vélni. Harmadnap újabb teszt, megint a színváltós folyadék, ami ezúttal gyorsan, egyértelműen váltotta a színét. Kétségbe estem. 23 éves múltam, gyereket nem akartam addig, és csak az elrontott példák sorakoztak körülöttem. A nővérem 19 évesen szült egy vadi friss, három hónapos kapcsolatra bevállalt gyereket, aki akkor már hatéves volt, én pedig azt láttam, hogy ki sem látnak a nyomorból, érzelmileg és anyagilag egyaránt. A családunk már a gyereke születése előtti évben szétesett, amikor az apám elment, noha értettük a szempontjait.
A barátom olyan családban nőtt fel, amelyik családként szinte nem is funkcionált, végül otthagyták egyedül egy lakásban, néha felé néztek, de gyakorlatilag önálló volt. Nekem ő lehetett volna az egy támaszom, mert a szüleim támogatását addigra a nővérem már maximálisan kimerítette. A barátom kategorikusan nemet mondott, és kijelentette, hogy nem lát más lehetőséget, mint elvetetni a gyereket, hiszen nem akartuk, nem akarjuk, ráadásul röntgensugárzásnak is kitettem, amikor még hittem, hogy nincs ott. Én sem láttam más lehetőséget, így a szüleimnek nem is mondtam el, mert azt nem akartam meghallgatni, ahogy megpróbálnak rábeszélni erre az útra (a nővérem esetében hallottam, és addigra már azt is láttam, hogy a jóslataik nagyrészt bejöttek).
Két héttel később tehát újra ott voltam az orvosnál, elmondtam, hogy de, mégis, amit alá is támasztott a vizsgálattal. Kérdezte, hogy meg akarom-e tartani, én pedig nemet mondtam, így aztán ultrahangra nem is küldött, hanem megírta a beutalót a családvédelmishez. Aki goromba éppen nem volt, de azért volt ütős mondata („két hónapos a kapcsolat, és maga hathetes terhes?”), a védekezést hitte is, meg nem is, összességében nem bántott. A lehető leghamarabbi időpontban ott voltam a kórházban, átvészeltem a beavatkozást, csak előtte fájt a vizsgálat és a tágító felhelyezése. Az orvos eközben szinte kedves volt, azt mondta „ó, ez még nagyon pici”, az egészet valami féltudatos, robot üzemmódban töltöttem.
Amikor az altatásból felébredtem, csodálkoztam, hogy rögtön hogy leapadtak a melleim, aztán egyfolytában sírtam. Délután értem jött a barátom, hazabuszoztunk, még egy napot feküdtem, aztán igyekeztem tovább élni, mintha nem történt volna meg. Csak az fájt az egészben, hogy onnantól már akartam gyereket, attól kezdve, hogy bennem volt, nem tudtam ugyanúgy viszonyulni ehhez. Újra tablettát szedtem, hogy még egy ilyen ne fordulhasson elő.
A kapcsolatnak négy év után lett vége, kölcsönös eltávolodás miatt. Utána egy darabig sodródtam, legfeljebb fél évig tartó kapcsolatok jöttek, egyiküknek sem kellettem eléggé, vagy más is kellett, nem csak én. Harminc körül kezdett jobb lenni, akkor döntöttem úgy, hogy most már tényleg nem sikerült (nem mentem férjhez, nem lett gyerekem), akkor ezután nem dolgozom határidőre ezen a téren. A következő évben találkoztam újra egy fiúval, akit az egyetemről ismertem, mindig tetszettünk egymásnak, de nem volt köztünk semmi.
Már négy éve a férjem, az azonban menet közben kiderült, hogy gyereket ő soha nem akart (ezt eleinte nem mondta meg egyenesen), és bár egy éve sikerült rávenni a védekezés elhagyására, azóta sem lett gyerekünk. Én az előzmények és a női felmenők történetei (mindenki előbb és többször volt terhes, mint akart volna, a nővéremmel mindketten becsúszott gyerekek vagyunk) miatt mindig azt gondoltam, hogy nekem majd könnyen fog menni a teherbe esés, ha végre lesz valaki, aki hajlandó, most ezt is kénytelen vagyok revideálni. Régen még sok dologról hittem, hogy nem történhet meg velem, többek között erről is: hogy véletlenül teherbe esem, illetve hogy nem tudok teherbe esni, bár szeretnék. Az ilyen dolgok halmaza lassan kiürül.
A történetemet bárkinek elmesélem. Éppen csak a családomban nincs senki, aki tudná, ennyi év után pedig megmondani sem akarom nekik. A férjemnek elmondtam a legelején, pont azért, hogy ne is kezdjen velem járni, ha emiatt másképp néz rám. Azt hittem, ezen túl is vagyunk, mégis csak a legutóbbi karácsonykor derült ki, hogy másképp látja, amikor egy mondatban nagyjából legyilkosozott, és csak később, a reakciómból értette meg, hogy ez ma is fájó pont. Sokat gondolkoztam azóta, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy másképp tudjak dönteni. Mára úgy látom, leginkább egy valami: egy ember, akiről tudom, hogy mellém áll, akár a családból valaki, akár a barátom. Szerencsésnek tartom, akinek ez megadatik; én ahhoz szoktam hozzá, hogy nincs, már nem is tudom, hogyan fogadnám.
xy
