Első gyermekemmel voltam várandós. Még akkor lehetett fogadott orvosnál szülni, ezért éltem a lehetőséggel. A 35. héttől befektetett a kórházba. A kórházi tartózkodásom maga volt a borzalom. Szóval a szülés és az azt követő idő... Minden előjel nélkül szombat este elfolyt a magzatvizem. (38. hét) 

Mivel első szülés, nem nagyon tudtam, hogy hirtelen mi is a teendőm. Kerestem egy ügyeletes nővért, akinek szerettem volna elmondani, hogy mi a problémám. Még meg se szólaltam, mikor nem túl finoman visszaküldött a szobámba, hogy majd egy óra múlva érkezik a váltás, és akkor menjek a panaszommal, mert neki erre most nincs ideje. Tudtam, hogy el kellene mondanom neki, de olyan kellemetlenül éreztem magam, hogy inkább visszamentem a szobámba és betéttel próbáltam felitatni a szivárgást. Megvártam az egy órát, majd újra próbálkoztam. Megérkezett a váltás egy nagyon kedves nő személyében. Mondtam neki, hogy szerintem a magzatvizem szivárog, és igazam lett. 

Felkerültem a szülőszobára. 

A nővérke, aki felkísért, átadta a papírjaimat az ott lévő szülésznőnek és elmondta, hogy már több mint egy órája erőteljesen szivárog a magzatvizem. 

Befektettek egy vajúdó szobába, rám tették az NST készüléket, majd magamra hagytak. (11 hetes terhesen elkezdett fájni a derekam, a végére már odáig fajult, hogy nem tudtam két óránál többet feküdni egyszerre, ami az orvosi kartonomon is szerepelt) Kértem, hogy szóljanak az orvosomnak. Közölték, ez nem az ő dolguk, majd jön az ügyeletes doki és megvizsgál, majd ha úgy látja, értesíti a saját orvosom. Hittem neki, de kár volt... 

Már több mint 4 órája feküdtem, elviselhetetlen fájdalomtól a derekamban, mikor megérkezett az ügyeletes orvos. Megvizsgált. Szóltam neki, hogy szeretnék felkelni egy kicsit, mert rettentően fáj a hátam. Erre úgy leteremtett, hogy mit képzelek én magamról. Feküdjek nyugodtan. 

Az ötödik óra fekvés után sírva hívtam fel a dokimat este 11 órakor, hogy felkerültem a szülőszobára és már öt órája fektetnek. Mondta, hogy ne aggódjak. Vidéken tartózkodik jelenleg, de indul be a kórházba, addig is telefonál, hogy segítsenek felkelni. Nem történt semmi... 

Elérkezett a vasárnap reggel, műszakváltás. Én még mindig fekszem, folyik a magzatvizem, immáron 12 órája. Éjfél óta aktív vajúdási fájásokkal. Szombat dél óta nem ettem semmit, csak 2 db müzliszeletet. Bejött hozzám az akkori ügyeletes doki, megvizsgált. Közölte, hogy szépen tágulok, mehet a beöntés, menjek át a vizsgálóba. Annyira megkönnyebbültem, hogy végre fel szabad állnom az ágyból... ami sajnos nem jött össze egyedül, mert amint megpróbáltam, összeestem. Az akkor ügyeletben lévő nővérke segített, hogy fel tudjak állni. Szólt egy dokinak, (nem annak, aki aznap megvizsgált) aki elolvasta a papírjaimat. Láttam a doki szemében, hogy ekkor tudatosult benne, engem nem szabad fektetni. Átkísértek a vizsgálóba. 

Soha életemben nem éreztem magam annyira megszégyenülve, mint akkor. Megkaptam a beöntést, de előtte megkaptam a tájékoztatást, hogy gyorsan kell majd mennem a mosdóba, ami a folyosó másik végében van. Már akkor rossz előérzetem volt, hogy úgy kell végigmennem a folyosón. Szerencsére minden gond nélkül eljutottam a vécére... ahol viszont nem volt papír. 

A dolgom végeztével nem tudtam, mit csináljak... Amennyire tudtam, lemostam magam a csapnál, de a magzatvizem még mindig szivárgott, és nem volt nálam semmi. Visszaültem a vécére és sírva fakadtam. 

Kis idő múlva úgy döntöttem, visszamegyek a szobámba, letusolok. Elindultam. A magzatvizem folyt végig a lábamon lefelé, a folyosón is nyomot hagyva. Gyorsan bementem a szobába, letusoltam, elővettem egy betétet, és leültem a bent lévő székre. 

Délbe bejött az ügyeletes doki (aki megvizsgált reggel) és leordította a fejem, hogy mit képzelek én, hogy üldögélek, azonnal feküdjek le! Kértem, olvassa el a kartonomra írt szöveget, miszerint nem fekhetek. Azt mondta, ne okoskodjak, csináljam, amit mond, mert egyelőre még ő az orvos én a beteg. Sírva feküdtem vissza az ágyba, tudtam, milyen fájdalom vár rám a méhösszehúzódások mellett.

Vasárnap este. A dokimat még nem láttam. Nem ettem semmit közel 30 órája. Fájt mindenem, nem csak a hasam. Több mint egy napja kértem az epidurált, de még nem kaptam.

Hétfőn hajnali 1 órakor sírva hívtam a férjemet, aki szombat este óta hűségesen várta lányunk születését a parkolóban, mivel nem engedték be hozzám a vajúdás alatt, csak a szülésre. Kértem, csináljon valamit, mert én már ezt nem bírom. Kis idő múlva, hangos csattanással kivágódott a szülészet ajtaja. Hallottam a férjem hangját, amint kiabálva követeli, hogy történjen velem valami, vagy engedjék, hadd vigyen másik kórházba. Öt perc se telt el, bejött az ügyeletes doki, egy szülésznő és a férjem. Megvizsgáltak ismét. Négyujjnyira nyitva voltam, eltűnt a méhszájam. Tíz perc múlva érkezett egy doki, aki beadta az epidurált. Nagyon kimerült voltam. Nem aludtam már 48 órája, és nem is ettem semmit. 

Hétfő hajnali 4 óra. Végre megérkezett a dokim. A férjem nem hagyott magamra, bár többször próbálták kiküldeni. 

36 óra aktív vajúdás után, megérkeztek a tolófájások. A magzatvizem addigra teljesen elfolyt, ezért próbálták vízzel locsolni, hogy ne szárazon kelljen szülnöm, de nem sok sikerrel. Az utolsó nyomás következtében hallottunk egy óriási reccsenést. Nekem akkora fájdalmam volt ezt követően, ami mellett a tolófájások elbújhatnak. A doki rettenettel a szemében közölte, hogy ettől félt. Eltört a farokcsontom, de majd meggyógyul magától. Akkor még nem tudtam, hogy ez azt jelenti, nem nagyon fogok tudni menni vagy éppen ülni egy fél évig. 

A lányom egészségesen, de 2100 grammal született, ezért elvitték megfigyelésre 24 órára. 

Örültem neki, bár egyben rossz anyának is éreztem magam, hogy már rögtön „lepasszolom”. Háromóránként kellett mennem etetni. Nem szerettem volna szobatársat, ezért kértem a fizetős VIP szobát, ahol egyedül lehetek. 

Első látogatásom a babámnál... 

Nem tudtam, mit csináljak. Néztem az édesen alvó kicsit és sírtam. Kb. tíz perc után jött a csecsemős nővér és leszidott, hogy nemcsak állnom kell a kicsi mellett, hanem tisztába tenni és megetetni. 

Kértem, hogy segítsen, mivel első gyerek és nem tudom, hogyan kell csinálni. Megmutatta, hogyan cserélem a pelenkát, majd közölte, üljek le és etessem meg. Óriási fájdalom volt ülni az eltört csont miatt, de úgy voltam vele, a lányom éhes, ezért ki kell bírom! Szerencsére nagyon életre való csöppség volt, tudta mit kell tennie. 

Aznap este az utolsó etetést követően, mikor visszamentem a szobába, nem voltam egyedül. Egy frissen szült kismama volt ott a férjével és kislányával. Nem értettem, miért vannak ott, mikor azért fizetek nem kevés összeget, hogy egyedül legyek. Mondták, hogy ők is igényelték a VIP szobát, de sajnos mind tele van. Így betették őket mellém. Nagyon aranyos volt, én meg túl fáradt (mivel szombat reggel óta fent voltam és már hétfő este volt), ezért csak köszöntem nekik és bedőltem az ágyba. Másnap reggel arra ébredtem, hogy rettentően fájnak a melleim. Aha...  gondolom megérkezett az a bizonyos tejbelövellés. Hozták a lányom, letelt a megfigyelése. 

Nem tudtam etetni. Amilyen ügyesen evett előző nap, annyit kínlódunk másnap. Egy nagyon aranyos csecsemős nővértől kértem segítséget. Készségesen segített, próbálta ő cicire rakni, de nem vált be. Végül az lett belőle, hogy egy másik csecsemős nővérrel „megfejtek”. Szerda délelőtt a szobatársam hazament, így egyedül maradtam. Boldog voltam, hogy végre magam vagyok a kicsivel. Délután 3 órakor érkezett egy ápoló, és közölte, pakoljak össze mindent, mert fél óra múlva el kell hagynom a szobát. Nem értettem semmit. Kiderült, hogy kell a szoba egy másik kismamának, aki hamarosan szül. Nekem mennem kellett.

Összepakoltam és átmentem egy kétágyas szobába a kicsivel. A VIP szobában kétóránként jöttek megnézni engem, illetve a kicsit. Az új szobámban reggel a vizit alkalmával bejöttek, utána senki ránk se nézett. Alig vártam, hogy hazaengedjenek. Nagyon rossz volt az utolsó egy hét, amit bent voltam. Egyszer megkértem egy csecsemős nővért, hogy hadd toljam már be a kicsit az őrzőbe, mert szeretnék lemenni a boltba, ugyanis elfogott a betétem és a kicsi pelusa is. Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki, de megengedte. Mielőtt elmentem, azért rám szólt, reméli nem dohányozni megyek. Soha életemben nem cigiztem, nem tudom miért jutott erre a következtetésre. 

Végre két hét után hazaengedték a kicsit. Nagyon örültem, de a bentlétem megerősített abban, hogy hiába neves kórházban szül az ember, az ott dolgozók miatt lesz jó vagy rossz egy intézmény. 

E.