Lehoznak a szülőszobáról, megérkezek az újszülött osztályra, már útközben a hosszú, sötét és hideg folyosón az jár a fejemben, vajon milyen lesz a szoba, kik lesznek ott, fogunk-e tudni beszélgetni, illetve néha egy picit pihenni is. Éjfél körül jár az óra, két fiatal anyuka van a szobában a picijükkel, megérkezem, és eltelik fél óra, mire beszélgetni kezdünk. Megvitatjuk, ők mióta vannak itt, hogy és miképp volt a szülésük, hogy telnek itt a napjaik.
Jön a nővérke megnézni, minden rendben van-e, mondja nekem, hogyha gondom van, ad egy csengőt, hívjam, ha nem, hajnalban jön és elkísér zuhanyozni. Az anyukákkal a szobán lassan abbamarad a fecsegés, ők lepihennek, babáik alszanak egyelőre, az én szememre álom nem jön. Tudom, hogy reggel hatkor hozzák az én babámat is, de nem tudok pihenni, annyi sok élmeny jár a fejemben. Mi több, rettentően be van dugulva az orrom, a táskámban van az orrsprém, amiért nem tudok odanyúlni.
Elhatározom magam, hogy felülök az ágy szélére, nagyon lassan próbálgatom, mire vagyok képes természetes szülés után. Ahogy mozdulok, csurog minden odalent, csak fél popómra tudok ráülni. Félig sikerül is, de ennyi, felállni nem engednek szobatársaim, merthogy veszélyes, várjam a nővérkét. Végül az egyikőjük odaadja a táskám, és már jobban vagyok, kidugult az orrom, ittam is pár kortyot.
A nővérke pihenője után bejön ötkor a szobánkba, és kérdi, aludtam-e, mondom neki, semmit nem tudtam aludni, kell pisilnem, le akarok zuhanyozni. Mondja, hogy maradjunk egyelőre csak a pisilésnél, indulhatunk is. Elvégeztem a dolgom, ő kint várt, visszamentünk, és egy óra múlva jött a pici már mellém a szobára. Persze raktam cicire, ő rá is tudott kapni szépen. Az első két nap szenvedés volt, nem volt még elég tejem, ettől a pici nyugtalan volt. Minden működött, jól rácuppant, de nem jött tejecske. Nyugtalan volt, amint picit megnyugodott, sírt a többi baba, arra elkezdte ő is.
A szobatársaim bátorítottak /gondolom már agyukra ment a folytonos sírás/, hogy menjek, kérjek tejecskét a nővérkétől. Először nem akartam, nem is tudom megmagyarázni, miért, talán az olyan csalódottság érzése, vagy kissé szégyenérzet, hogy kunyerbálni kell tejet, de annyira sírt a pici, szinte levegőt is alig kapott, így nekiindultam és mentem kérni. Szerencsére kaptam, a picit elvitte a nővérke és megetette, nagyon elégedett volt. Másnap reggel, a harmadik napon megint nagyon sírt, éhes volt, tejem nem volt továbbra se, de a bimbóim véreztek és nagy sebek voltak rajtuk, pedig a nővérke szerint jó a technikám.
Minden egyes mellre tevés egy iszonyatos fájdalom volt, mintha tűket szurkáltak volna belém. Fogaimat összeszorítva szenvedtem, és a babám is az éhségtől, mese nincs, menni kell tejért. Másik nővérke dolgozott, adott kis üvegben fecskendővel tejecskét, és a babám megnyugodott végre, el is aludt, közben kenegettem a bimbóimat, hogy gyógyuljanak valamicskét.
Észrevettem, hogy állandóan jön a cigarettafüst valahonnan, hát a szobatársnőm jár a vécébe cigarettázni. Reggel kávéval kezdi a napot, utána eljárkál a folyosó végén lévő vécébe cigarettázni, és utána szoptatja a kicsijét, és olyan könnyen megy neki. Hatalmas cickója van, szinte csak odateszi a kicsinek, és az szopizza, nekem mini cickóim vannak, bár tudom, azokkal is lehet szoptatni, csak sokkal nehezebb nekem, mivel gerincsérvem is van, és csak egy pózban tudok próbálkozni.
Szerencsétlennek és tehetetlennek érzem magam. Annyira zavar a füst és szobatársaim ostoba fecsegése és okoskodása, annyira nem bírom már hallgatni, ahogy éjjelente telefonálnak a párjukkal, és szinte már az egész családi életüket ismerem. Hozzáteszem, még mindig nem alszom éjjelente, csak perceket, mire elszundítok mindig felébredek valamire, vagy a társaim horkolására, vagy sírásra, teljesen ki vagyok merülve, így elhatározom, hogy rákérdek a nővérkétől, nem üresedett-e meg egy külön szoba. Amiért persze fizetni kell, de az nem érdekel, mert a nyugalom számomra már fontosabb mindennél, a mi nyugalmunk a babával. Mondja hogy ma délutántól átmehetek a harmadik nap végére, és a negyedik nap végen haza is engednek majd, ha minden rendben lesz.
Napi szinten van vizit, én jól vagyok, és a babám is, eddig nem mondtak semmit, hogy gond lenne. Mire bejön az azon a napon szolgáló gyermekorvos, és csak úgy rákérdez nálam, hogy maga nem látja, hogy el van törve a kicsi kulcscsontja a szüléstől?! Bambán nézek rá és válaszolok: Nem, mivel folyton pólyában van, és az elmúlt napokban ezt senki nem közölte velem. Akkor még butábban érzem magam.
Magyarázza, hogy ez normális, és hogy ilyenkor azt a kezet csipeszelni kell a pólyához. El is kezdem csipeszelni, főleg amikor alszik a pici, és pont nem izeg-mozog. Jön a hazaindulásunk előtti éjjel, a párom az édesapjával a testvérévél és az én apámmal ünnepelnek a kórház melletti sörözőben, olyan közel vannak és mégis olyan távol. Végre nyugodtan tudunk beszélgetni a külön szobámban telefonon, nem hall senki, annyit dumcsizunk, amennyit szeretnénk.
Picur felébred, megint sír, ráteszem, rákap, de csak kevés tejecske jön, nem lakik jól, de jön a kedvenc nővérkénk, és már könyörögni se kell, hozza a tejecskét üvegben, így ismét sikerül jól elaludnunk. Reggel korán kelünk, kezdjük a szopiztatást előröl, még mindig iszonyatosan fáj, de minden fogam összeszorítom, és túlteszem magam a fájdalmon. Mindkét ciciből eszik, és most először a negyedik napon talán elégedettnek tűnik, legalábbis egy időre.
A melleim kőkemények, alig tud rákapni, úgy kell előtte megnyomogatnom őket. Már nemcsak a bimbók fájnak, hanem az egész mintha szét akarna robbanni, akárhogy feküdni se tudok, mivel nyomódnak, teljesen megteltek. A zuhanyban eresztem rájuk a langyos vizet, de nem sokáig, mert a pici sírdogál, és így kezdem elölről az etetését.
Délután van, mire végre hazaengednek, elképesztő nagy a hőség, de az öröm még nagyobb, hogy végre hazamehetünk apához...
Így teltek a kórházi napjaink, titokban azért kicsit irigykedek unokatestvéremre, aki Angliában szült, és már másnap hazaengedték őket a picivel, mivel minden rendben volt, irigylem, hogy a kezdetektől nyugodt családi közegben lehettek együtt..
A történetemnek lesz egy harmadik része is, az első napok itthon címszó alatt, amiben majd elmesélem, hogy éltem meg az első napokat otthon, milyen nehézségeink akadtak és mennyiben -miben próbált meg a családi kör is befolyásolni.
E.
A cikk előző részét itt olvashatod el:
Anyuka, tudja, milyen nagy a baba feje? Ez még csak két ujjam volt!
