Amikor a fiam bölcsis lett és az első krikszkrakszot hazahozta, akkor könnybe lábadt a szemem. Foghatnám a hormonokra, éppen terhes voltam a kislányommal, de nem teszem. Egyszerűen megható volt, főleg mert láttam rajta, hogy másfel éve minden képességét belerakta, és várta a reakciót. Mindketten nagyon büszkék voltunk rá. Én is, és ő is. És a művek onnantól kezdve csak jöttek, megállíthatatlanul. Szorgalmasan gyűjtögettem a rajzokat, és havonta egyszer elővettem az összeset, átnéztem, és kiválogattam azt az egy-két darabot, amit félreraktam, a többi ment a szemetesbe.

Ezekből az első rajzokból simán elfért az a havi pár darab egy fiókban. De jött a második év, bővült a kinálat, a képességei is nőttek. Jöttek a nagyobb darabok, gyurmafigurák, vécépapírgurigából készített autók és társaik. Tisztán lehetett látni, hogy melyik az az alkotás, amivel inkább az óvónő bajlódott, és melyik igazán a fiam műve. De mivel a „közös munka” is kedves volt a szívemnek, ezert lassan megtelt a fiók, aztán az első polc is. És ez volt a vég kezdete, csak akkor én ezt még nem tudtam.

Jött az utolsó év a bölcsiben, a munkák csak özönlöttek. Közben az időközben egy évessé váló kislány is elkezdte hazahordani az első matricákkal teleragasztott lapokat. A selejtezés immár titokban zajlott, mert egy háromévest már nem könnyű kicselezni, és arra is nagyon vigyázni kell, hogy nehogy a szemetesben lássa viszont a szívének oly kedves rajzot. Még akkor sem, ha másik negyvenkilenc hasonló szépen lefűzve a fiókban pihen. Mert ez más, ennek piros a teteje, és egyébként is ajándék apának. Krokodilkönnyek, pokoli bűntudat, ha mégis lebuktam. Próbáltam megmagyarázni, de erre azóta is képtelen vagyok, pedig eltelt újabb két év. Az egyik évben olyan mappát kaptunk évvégi ajándékként, ahol évközbeni munkáit – annak egy tizedét – fűzték le a gyereknek. Nagyon örültem neki, igaz, a klónja ott lapult a könyvespolcon. De mégis, jó volt látni, és azóta is jó elővenni néha az első rajzokat, megnézni, ahogy formálódik a karika, ahogy az autó egyre inkább autóvá válik a krumpliformából, ahogy jönnek a pálcikaemberkék. De közben rám zúdul a millió kevésbé jól sikerült alkotás is. Komolyan mondom, hogy zúdul.

Errefelé az a szokás, hogy az ovisok irattartószerű kis dossziéval mennek oviba úgy a hét közepén, és a hét utolsó napján hozzák haza. Benne az egész héten készült művek, és egy-egy mesekönyv a hétvégét átvészelni. Na, most amikor mindkét gyerek táskája kidudorodik a rajzoktól, festményektől, ragasztóval, ollóval, krétával, gyurmával elkészített alkotásoktól, akkor én konkrétan kettéválok. Egyik felem türelmesen leül a díványra, magam mellé ülteti a gyereket, és egyesével átnézegetjük a rajzokat. Mindent megbeszélünk, megdicsérem. Aztán jön a másik gyerek. Közben viszont a második, kevésbé normális és szerethető énem fejben már válogat, hogy melyik rajz marad meg, melyik megy a kukába, és a három dimenziós műveknek is helyet keresek a lakásban. Reménytelenül. Egy darab bazi nagy könyvespolcunk van a nappaliban, fiókos szekrényünk szintén egy darab, ha a ruhásszekrényt nem számolom. A gyerekeknek is ruhásszekrényük van, a könyveiket is ott tartjuk, nem ideális kiállításra. Csak a tények kedvéért, hiába imádom a lakásunkat, hiába van egy relatív nagy, amerikai konyhás nappalink, maga a lakás két hálószobás, raktár vagy spájz nélkül, erre vagyunk öten. Szóval necces na, mit szépítsük.

A dolog most úgy néz ki, hogy a térbeli dolgokat szépen elteszem egy ideiglenes helyre (amitől a férjem idegbajt kap, mondjuk tényleg nem szép látvány a sok összezsúfolt bizbasz, de nincs jobb ötletem). A rajzokat berakom egy irattartóba. És még mindig hónapról hónapra keresek egy üres félórát, mikor egyik gyerek sincs otthon, és nekiállok. Nehéz, nem túl vidám dolog ez a válogatás, mert a művek vagy gyönyörűek, vagy nem annyira, de szívük-lelkük benne van. Még mindig sokszor kapok olyan dolgokat, amiken látom, hogy a gyerekek kb. két percet foglalkoztak vele, a többi a lelkes napközis pedagógus műve. Ezektől – megmondom őszintén – könnyebb szívvel válok meg. De van jó pár dolog, amit nagyon nehéz kidobálni. És egyre veszélyesebb is, mert a gyerekek nőnek és okosodnak, egyre gyakrabban kérdezik meg hetekkel később, hogy hol van a tűzoltóautóm, hol van a kukoricapelyhes dobozból készült táskám? És akkor jön valami hülye válasz, amit egyelőre még elhisznek, de már nem sokáig. Arról nem is beszélve, hogy gyűlölök hazudni nekik. A nagyfiúval próbáltam egyszer őszinte lenni, bevonni a válogatásba, de csúnyán befürödtem vele. Vagy eleve hülye ötlet volt, vagy még nem jött el az ideje.

Szóval itt állok újra, előttem kiterítve (a mellékelt fotón bizonyítva) az elmúlt két hetes napközis időszak minden alkotása. És a hozzájuk csapódott egy-két egyéb pályamunka, amelyek a fiók mélyén élték túl a legutóbbi selejtezést, de higgyétek el, a fényképen lévő cuccok kilencven százaléka az elmúlt két hétben érkezett. És ez még csak két gyerek műve, jövőre a kistigris is beszáll a buliba. Nagyobb lakást egyelőre nem veszünk. Irattároló nem fér sehova, az ágyak alá, a szekrények tetejére sem. Más megoldás kell, de nem tudom, mi. Ti is ilyen mennyiségű mindenfélét kaptok a gyerekektől? Mihez kezdtek vele? Mikor és hogyan lehet a gyereknek a tudomására hozni, hogy nem mindegyik műve fér be a családi archívumba? Milyen szempontok alapján őrzitek meg vagy selejtezitek ki a gyerekek munkáit? Ez például egy olyan terület, amiről egyik nevelési szakkönyvben sem olvastam semmit, pedig néha ez is van akkora probléma, mint az, hogy mikor  és hogyan lesz szobatiszta a kis bogárka... na jó, kis túlzással.

Meni