Mivel már a kisfiunk születésekor tudtuk, hogy szeretnénk még babát kis korkülönbséggel, ezért mikor a fiunk betöltötte az első évet, úgy döntöttünk, itt az ideje a tesó érkezésének.
Nem is kellett sokat várni rá, mire a „nagy” 13 hónapos lett, már kezemben is volt a pozitív teszt. Most nem siettem a dokihoz, gondoltam, ráér majd a 7-8. hét körül, addigra látunk is már valamit, lesz szívhang is. A 7. hétre kaptunk időpontot, de sajnos még nem látszott sok minden, csak egy kis petezsák. Mondták, hogy menjek vissza egy hét múlva kontrollra. Sajnos odáig már nem jutottunk el.
Egyik este – épp hétvégén – elkezdtem vérezni. Nem volt mellette semmi görcs, és nagyon minimális volt a vérzés, de hiába nyugtattak, hogy előfordul, rossz megérzésem volt. Másnapra semmi baj, már kezdtem megnyugodni teljesen, aztán ismét visszajött. Akkor mentem is be a kórházba. Aznap még minden „okés” volt, a petezsák nőtt, az embrió ugyan még mindig nem látszott, de továbbra is véreztem. Sok mindent nem kezdtek velem a kórházban, kaptam progeszteronpótló gyógyszert, bár nem a legerősebbet, és napi kétszer kellett szednem. A harmadik napra megjöttek a görcsök, és erősödött a vérzésem is. Akkor már fel voltam készülve a legrosszabbra, amit a délutáni ultrahang be is igazolt. Elvesztettem a babámat.
Az orvos velem morgott, hogy akkor minek ebédeltem, így nem tudják elvégezni a műtétet, másnapra meg sokan vannak előjegyezve. Mondom bocs, hogy délben nem arra készültem, hogy az egy órai ultrahangkor már nem lesz velem a babám. És hogy volt jobb dolgom is annál, minthogy a műtét miatt aggódjak.
Másnap délelőtt megműtöttek. Elmondták a szokásos protokollt: no házasélet, ülőfürdő, szövettan eredmény x hét múlva, nőgyógyászati kontroll. Én csak arra vágytam, hogy végre hazamehessek a kisfiamhoz. Nagy erőt adott nekem, ha ő nem lett volna, összeomlottam volna.
Persze jött a szokásos, hogy sajnálja mindenki, meg majd legközelebb, meg úgyis lesz másik, idővel jobb lesz. És igen, idővel tényleg jobb lett, de a műtét utáni hetek teljes önvádban töltődtek, a „mi lett volna ha...”
Ugye azt gondolja az ember, hogy a rossz dolgok mindig csak mással történhetnek meg. Hát itt volt ez a nagy pofon, hogy nem csak mással, velünk/velem is megtörténhet. Minden előzmény nélkül, egy teljesen jól alakuló első terhesség után is el lehet veszíteni egy babát. Hiába volt ő csak egy kis élet lehetősége, nagyon fiatal terhesség, sosem fogom elfelejteni. Úgy éreztem, hogy nekem már sosem lesz második gyermekem. A mai napig is töprengek azon, hogy vajon fiú lett volna-e, vagy lány, kire hasonlított volna jobban, ki lehetett volna belőle. Nem is tudom elképzelni, hogy mit élhetnek át azok, akik a terhesség későbbi szakaszában vesztik el a babájukat, bár a veszteség az veszteség…
A fájdalmamat leginkább a következő terhességem enyhítette. Három hónappal később ismét pozitívat mutatott a teszt...
titi
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
