A minisorozat első része itt olvasható.

Egyformán teltek a napok, hányással, néha a kóla segített, néha bennem maradt három kanál joghurt, néha nem. Kértem időpontot a Bajcsy kórházba, mivel területileg hozzájuk tartozom. Ott megkérdeztem, hogy nem kellene-e befeküdnöm, mielőtt kiszáradok és felborul az ion-háztartásom... Minek? Maga úgysem tartja meg, addig meg bírja már ki! Még három hét volt hátra a kijelölt időpontig.

Aznap reggel összeszedtem a kis cókmókomat és elindultam. Az járt a villamoson végig a fejemben, hogy mindjárt vége a hányásoknak, mindjárt vége ennek a rémálomnak... Ott álltam a H épület betegfelvételénél... és ekkor olyat éreztem, mint még soha: merő halálfélelmet. Azt éreztem, ha most itt engem elaltatnak, soha többé nem ébredek fel! Menekültem az épületből – a belső parkban azért még megálltam némi gyomorsavas hányásra – és csak a villamosmegállóban álltam meg a futásból.

Az agyam kiürült. A robotpilótám hazavitt. Lefeküdtem és fel sem keltem másnap reggelig. Ébredésnél vártam, hogy újra émelyegni fogok és már kiszámoltam magamban, hogyan tudok eljutni a vécéig fél lépéssel kevesebből... de nem volt émelygés... nem volt hányás. Csak megkönnyebbülés. Nem emlékszem pontosan, mi is volt az első kaja, ami megmaradt, de arra igen, hogy akkor úgy éreztem, soha nem ettem még finomabbat és jobbat!

Lassan kezdtek visszatérni a gondolataim. Oké, ezek szerint még mindig terhes vagyok. Ez nem jó! Nem hányok, tudok enni, ez jó! Hogyan tovább?

Olvastam róla, hogy egyes terhes nők eltitkolják környezetük elől a terhességüket. Mintha agyilag kizárnák magukból. Gyakorlatilag testi tünetei sincsenek, alig látszik a növekvő hasuk. Sosem tudtam ezt elképzelni. Hogy valaki ennyire presszionálja magát tudat alatt, elhitesse a valóság ellenkezőjét a környezetével is... A környezete pedig hogy nem veszi észre?

Megtörtént velem. Kizártam magamból. Eltemettem magamban, mint valami rossz rémálmot. A 12. héten történt ez, tehát már tényleg nem volt visszaút. Egy hónapig nem foglalkoztam a terhességemmel. Egyik reggel úgy éreztem, mintha gázos lenne a bélésem... figyeltem pár percig, mocorgás... és hirtelen tudatosult bennem, ez nem bélgáz, ez bizony a kis parazitám mozgása. Nem tudtam rá másképpen gondolni, annyira testidegen érzés volt, annyira taszított.

Hát, ha már itt tartunk, újabb akadály: mit kezdjek a születendő kis izével? Megtartani nem tudom, alkalmatlan vagyok erre a szerepre, az apa abban a tudatban, hogy már nincs semmi... A tévében ment egy műsor, amit mindig is szerettem az MTV-n (a zenecsatornán, nem a köztévének nevezett förmedvényen): Tini Mamik. Igen, tini korúk anyukák, a műsorban arról van szó, ki mit kezd a helyzettel. Az egyik megoldás az örökbeadás.

XY

Folytatjuk...

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?