Tony Attwood Asperger-kutató ezekkel a szavakkal közölte egy páciensével a diagnózist:
„Gratulálok, Asperger-szindrómás vagy!”
Hiszen, ahogy írta, ez nem egyenlő az őrülttel vagy a „defektessel”, hanem egy másfajta, izgalmas gondolkodást jelent. S a világ hétmilliárd lakója közül ki nem gondolkodik másképp? Idős vagyok már ahhoz, hogy a blogírás tudományában jártas legyek, de történetünket, tapasztalataimat szívesen összegezem és közzéadom a hasonló gondokkal élők okulására, esetleges segítésére.
A gyermeknevelés általánosságban – mint műfaj – egy lutri. Ösztönösen tesszük a dolgunkat, természetesen az általunk legjobbnak ítélteket tesszük a gyerekkel, a gyereknek és csak később realizálódik, mit tettünk jól és mit rosszul. Ma már én is tudom, gyerekeimmel mit kellett volna másként.
Miután unokámnál gyanították az Asperger-szindrómát, sok, a témához kapcsolódó szakirodalmat olvastam, többek közt, hogy ebben az állapotban élőknek csak 30 százaléka diagnosztizált. Tehát környezetünkben sok ilyen ember él, csak nem is tudják konkretizálni.
Az én olvasatomban az Asperger-szindróma nem betegség, hanem egy állapot.
Szakértői véleményünk is alátámasztja, hogy ebből nem lehet kigyógyulni, hatványozottan igaz, hogy Ő MÁS.
Mindenkinek ajánlom elolvasni az alábbi könyveket.
Clare Sainsbury: Marslakó a játszótéren
Tony Attwood: Különös gyerekek
Patricia Howlin: Autizmus – felkészülés a felnőtt korra
Nem rágódunk azon, hogy miért alakult ki, egy a fontos, minden rezdülésére figyelünk, és azokat lépésenként korrigáljuk, megtanítjuk. Nehéz és embert próbáló feladat.
Egy, ma már majdnem 15 éves fiúgyermekről beszélünk. Ő egy nem tervezett terhességből született, ahol az anya az 5. hónapban vette észre, hogy terhes. Ezt a részt nem részletezem, végeredmény, hogy a szülők nem élnek együtt, csak látogatás szintjén tartják a kapcsolatot vele, de akkor sem tudnak mit kezdeni egymással. (Én viszont soha nem mondok rosszat előtte szüleiről.) Végeredmény, hogy az apai nagyszülők nevelik.
Nagy előnyben vagyunk, hogy ténylegesen tudunk rá figyelni, nekünk már csak az a feladatunk és életünk fő mozgatórugója, hogy belőle életképes felnőttet neveljünk, aki nélkülünk is önállóan megállja helyét az életben, mert a szüleire nem számíthat.
Csecsemőkorától kezdve rengeteget olvastunk neki. Ennek ellenére már az oviban sem tanult meg mondókákat, nem szerepelt. Kamaszkorára rendkívül olvasott, de verset tanulni, főleg felmondani hangsúlyozva, előadva nem tud. (Az iskola egész évfolyama nem olvasott annyi könyvet, mint ő.) Ötödikes volt, amikor a Harry Potter 7 kötetét a nyári szünet alatt elolvasta, és azóta már többször is.
Már ovis korában különös érdeklődést mutatott az állatvilág iránt, felolvastuk, megjegyezte. A színeket utolsók között tanulta meg az oviban és cipőfűzőt bekötni a mai napi nem tud rendesen, pedig gondolhatjátok, hányszor mutattam meg neki és gyakoroltuk. Minden kézzel végzendő dologban rendkívül ügyetlen, a rajzolás rémes. Mindent elront, de megjavítani nem tudja. Legyen az körző vagy bicikli, hiába mutatjuk meg ötvenszer, miként kell helyrehozni a hibát, ötvenegyedszerre is csak néz rá.
Beszélgetést nem kezdeményez, nincsenek barátai, az utolsó padban ül szívesen egyedül. Próbálkoztak osztálytársai eljönni hozzá, de nem tudott mit kezdeni velük. Nem játszik semmilyen játékkal sem. Képzeljetek el egy fiúgyereket, aki már picinek sem rúgott labdába, nem autókázott és nem Legózott. Annyi konstruktivitása sincs, hogy abból bármit alkosson.
Anyja egyéves koráig itt élt velünk, ő fürdette. Hogy mi történt, nem tudom, de a gyerek víziszonyos lett. Már a zuhany hangjára is üvöltött. Kitaláltuk a Nagypapával, vigyük el a tengerhez. Kétéves volt, elmentünk Tunéziába. Első nap, ahogy a tengervíz a lábát megnyalta, már fordult is vissza. Aztán fokozatosan ráébredt arra, milyen finom is a víz, látta Papát a kerti zuhany alatt, ő is oda merészkedett…, mire hazajöttünk, az úszómedencébe egyedül ugrott be, persze a Mama karjaiba.
A minap olvastam egy fórumon, hogy az óvodás gyermeke mindent feketével színez, baj-e ez. Igen. Ez egy jel. Bár én nem vagyok pszichológus, de tapasztalt. Velünk is ez történt anno, és a színek nevét is nagyon sokára tanulta meg. Mi több, az élet minden lépését, ami a többi gyermeknek kézenfekvő, neki meg kellett tanítani. Mindig csak egyet-egyet. Amikor rutinná vált, jöhetett a következő. Több-kevesebb sikerrel. Ebben az időben már felfigyeltünk rá, hogy valami nem gömbölyű.
Folyt. köv.
TANTAMami
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
