Amikor valakinek gyereke születik, mindenki gratulál, mosolyog, és alig várják az első képeket a piciről. Ehelyett mi sajnálkozást és döbbent reakciókat kaptunk, és nem kért senki képeket…

A terhességem első két trimesztere mondhatni eseménytelenül telt. Laboreredmények, cukorterhelés, genetikai UH, nőgyógyászati vizsgálatok rendben. Terhességi tüneteim szinte nem is voltak, se hányinger, se rosszullét. Sokszor nem is éreztem magam terhesnek, a magzatmozgást is csak enyhén éreztem.

Aztán beléptem a harmadik trimeszterbe. Megvolt már a következő időpontom a nőgyógyászhoz, a 30. heti ultrahangra és a védőnőhöz is. Akkoriban már elkezdtem vizesedni, de nem durván. Két éjszakán keresztül nem tudtam aludni, annyira fent volt a savam, emiatt hánytam is. Étvágyam nem volt. A mellkasom környékén erős fájdalmat éreztem, de arra gondoltam, biztos a reflux miatt. A fejem is nagyon fájt napokig, és folyamatosan fáradságérzetem volt. A védőnőhöz egy nappal korábban mentem, mert másnap nem ért rá. Kellemesen elcsevegtünk, majd amikor vérnyomást mért, döbbenten vettük észre, hogy a vérnyomásmérő 190-et mutat. Utána még vagy háromszor mértük, mindannyiszor a 190-et súrolta.  

Ezután felgyorsultak az események, egyből rohantunk be a kórházba. Alig volt időm pár cuccot bekészíteni, már be is fektettek. Próbálták levinni a vérnyomásomat, kb. 170-ig ha tudták. A vizeletem vörös színű volt. Másnap reggel vért vettek, majd dél körül közölték, azonnal átszállítanak a megyei kórházba, mert sürgősségi császármetszést kell végrehajtani rajtam. A laboreredményeim nagyon durván elszálltak. A májfunkciós értékeim és LDH szintem extrémen megemelkedett, a vérlemezkeszámom nagyon alacsony volt, a vizeletfehérjém négykeresztes, az ultrahangvizsgálat a magzat fejlődésének kezdődő elmaradását mutatta. A diagnózis súlyos praeeclampsia.

Mentő szállított át a megyei kórházba, ott elmondták, hogy ugyan van koraszülött osztályuk, de nekem nem tudnak intenzív megfigyelést biztosítani a Covid-ellátás miatt, szóval az eredeti kórházam tévesen küldött ide. Így újabb egyeztetés következett két másik megyei kórházzal. Közben már nagyon fáradtnak éreztem magam, szinte fel se fogtam, mi történik. Felfektettek egy asztalra, ekkor már néha homályosan láttam. Hallottam, hogy orvosok konzultálnak odakint és folyamatosan telefonálnak. Egyeztetés után ismét mentőautóba toltak, majd megérkeztem a szülés helyszínére.

Komplett csapat várt már a műtőben. Egy csomó kérdés következett, átöltöztettek, megvizsgáltak, felhelyezték a katétert, borotváltak, egy nő megkérdezte, hogy mi lesz a baba neve.  z a legfurcsább, hogy egyáltalán nem féltem, pedig tudtam, hogy átesek a műtéten. Semmi mást nem akartam, csak aludni. A vérnyomásom állítólag ott már 210 volt. Közölték, hogy altatni fognak, mert ha nem ezt teszik, annak súlyos következményei lennének. Innentől kezdve semmire nem emlékszem. Csak az orvosi, nővéri beszámolók és a kórházi zárójelentés alapján tudtam meg, hogy a műtőben eclampsiás nagyrohamom volt. A császármetszés során pedig teljes lepényleválást észleltek. Én és a babám is életveszélyben forogtunk. Az utolsó pillanatban érkeztünk.

Másfél nap teljesen kiesett. Az intenzív osztályon tértem magamhoz. A babámról nem tudtam semmit, pedig állítólag a koraszülött osztály főorvosa nálam volt és informált róla, de én ebből semmire nem emlékeztem. Megszokásból tapogattam a hasam, de rájöttem, nincs miért, hiszen már nincs benne a baba. Férjem sok telefonálgatás és közbenjárás után bejöhetett hozzám, ő mutatott képet a kislányunkról. Hamarabb látta, mint én. Én a szülést követő harmadik napon pillanthattam meg csak őt a párás inkubátorban, csövek között, lélegeztetőgépen. 970 grammal és 33 centivel született meg a kislányom, a 29. héten.

A körülményekhez képest jól volt, bár ő is nagyon megszenvedte a szülést. A 8. napon helyezték először a mellkasomra őt.

Sokszor teszem fel magamnak a kérdést, miért pont velünk történt mindez. Hiszen annyira figyeltem mindenre terhesség alatt. Vitaminokat szedtem, vizsgálatokra jártam, mindig minden rendben volt. Igaz, a vérnyomásomat nem mértem soha otthon, hiszen ezzel sose volt gond, még az utolsót megelőző védőnői méréskor sem. Utólag jöttem csak rá, hogy az a pár tünet az utolsó napokban a magas vérnyomásomra utalt.

A HELLP-szindróma, ami egy életveszélyes rendellenesség, és a praeeclampsiához társul, a terhességek 5-8 százalékában fordul elő. Vannak tényezők ugyan, amelyek növelik a kialakulásának esélyét, de nálam papírforma szerint nézve ki se kellett volna alakuljon. Se nem többedik terhesség, vérnyomásommal se volt soha gond, családban se fordult elő. Mindenesetre a betegség oka nem ismert. Egyszer csak, mondhatni előzmények nélkül megtörtént. Mintha egy rossz álomba csöppentünk volna abban a pár napban.

Nekem nem adatott meg a „hagyományos szülés” élménye, a nagy pocakos utolsó hetek, az izgatottság, hogy mikor indulnak meg a fájások, a magzatvízelfolyás, vagy netán hogy apuka is bent legyen a szüléskor…. Fel se tudtam igazán készülni az egészre. De belegondolva, hogy alakulhatott volna sokkal rosszabbul is, azt hiszem, mégiscsak hálásak lehetünk.

A.