Összepakoltunk, nekivágtunk, elindultunk apa után az idegen, külföldi városba. Ott fogunk lakni, jó? Próbálkoztam sután. Hahahaha. Anya, szomjas vagyok, volt a válasz.
Lesznek hegyek, meg sok játék, tehenek, jó? Ausztjiában? Kérdezte a lányom. Igen, mondjuk ott.
Ráhagytam, akárhová indulunk, akkor Ausztria. Eujópa! Kiabálta a fiam reggel, koránkelés után. Köhögött, folyt az orruk, éppen ideális az idő, menjünk. Hegyek, erdő, bagoly, odú és torony, szuper lesz, meglátjátok. Izgultak, sikítottak. De nem emiatt, nem azért mert annyira vágytak oda. Ha őszinte szeretnék lenni, fogalmuk sincs, inkább érzékelnek, és megbíznak bennem, bármit eléjük tehetek, csak ikeranya el ne hagyja őket. Ha rossz lesz, majd sírnak legfeljebb. Bömbölnek kicsit, ordítanak, hisztiznek. Betegek lesznek, lázasan izzadnak a párnán. Ketten egyszerre, hogy az ikrek anyja azt se tudja majd, hol áll a feje. Ha jó lesz, akkor meg sokat alszanak. Féltem, hasmenésem volt és három rémálmom: 1. nem lesz bolt, éhen halunk; 2. eltévedek, nem találunk haza, elhagyom a kulcsomat is; 3. elromlik az autó, a leállósávban éjszakázunk.
Annyira azért nem akarnak elindulni, éreztem. Meztelen lábuk a fürdőszobába tapadt, felkelni sem szerettek volna, mert otthon a legjobb a világon. A falak mögött pedig az ismeretlen semmi tátong, és az most éppen tökéletesen érdektelen. Nekik még elég a kertünk és a kert végében a műanyag csúszda. A ház mellet az egérlyuk, amibe naponta odaképzelünk egy családot ementálival. Mit tegyünk? Apa külföldön talált munkát, követjük.
Ausztria fárasztó lesz, idegen, nem lesz barátunk, a bölcsőde pedig nem fér be a kombiautónkba. Induljunk már anya! Félsz?
Itt vagyunk, megérkeztünk. Eljöttünk apa után. Apa örül, ölel. Mutogat, hogy itt ez így, meg így van, és tanuljuk meg, menni fog, legyünk rendesek, akkor nem szólnak meg, legyünk, mondjuk, svédek.
Milyen gyorsan mennek a napok. Északon vagyunk, este későn alkonyodik. Fehér, világos ország, néha unalmas a madárfüttye.
A pakolás kimerített, az utazás szédítő volt, kétszer eltévedtünk, fáj a hátam és minden utca ugyanolyan. Egy tetőtéri lukban lakunk. Még külön vécénk sincs, hogy egy percre egyedül legyek. Egész nap a hátamon vágják a fát a gyerekek, mikor délután végre elalszanak, megnézem a leveleimet. Még nem írtam senkinek. Mert jó itt. Erről meg nincs mit mondanom. Otthon akkor érdekes valami, ha panaszkodunk, ha baj van. Itt senki sem kiabál, csak ha részeg. És otthon folyton baj van, itt meg nincs semmi. Illetve dehogynem, miket beszélek, anyaprogram, családbarát járda, bolt, napközi, templom, iskola, rendelő, pályaudvar. Itt még semmi olyan nem történt, amitől ugráltam volna, megint pattogsz – ahogy apa mondja. Vagy összeesküvésbe fogtam volna, dehogyis. Mint otthon, amikor a női politikus nem családbarát, elkötelezett férfipárti, termeli az üvegplafont és a családpolitika csupa hamis adat. Csendben vagyok a tetőtérben, meghúzódunk. Itt nincsenek pártok az utcán, akik az anyák helyett beszélnek. Plakát az abortusz ellen, fú….
Egyszerűen tetszik a luk, ahol élünk, egerek vagyunk. Otthonosan berendeztük. Napról napra jobban feltalálom magamat. Beszélem az osztjákot, ahol ikerlányom mondja. Fehér az ágy, az asztal, a csempe, az ajtó és a kanapé. Villamosoztunk, voltunk áruházban, pékségben, kávézóban. A játszótéri gettó anyukáival beszélgetek, és láss csodát, érdekel, amit mondanak, kérdezgetnek, csodálkoznak, hogyhogy jól beszélem az anyanyelvet. Gügyögésből ötös, integetésből elégtelen. Van egy hatalmas teraszunk, azt hittem első nap, na, innen fognak kiesni az ikrek, de visszakapaszkodtak.
Elmúlt a félsz, az ismeretlenségtől kipiruló lázas arc, nyugodt, hosszú napokat töltünk, míg apa dolgozik féltempóban az otthonihoz képest, elmondása szerint, sokszoros fizetésért. Jaj, erről ne beszéljek, olyan megalázó. Unalmas hétköznapok. Nyugodt, gazdag kisváros, nem történik semmi, mi vagyunk az esemény az ikerkocsival, amit apa munkahelye adományozott, hogy ugyan legyen már miben tologatnom az ikreket.
Kedves Ikeranya, tessék, fogadja el tőlünk! Üdvözöljük városunkban! Örülünk, hogy minket választottak, hogy idejöttek, élvezzék, s ha bármiben segítségre van szükségük, dobjanak egy mailt, egy órán belül válaszolunk.
Hegyre fel, dombról le. Megállítanak, beszélgetnek velünk. Hát ennyi lenne a külföldre menés, amitől annyira féltem? A gyerekek beleélik magukat. Tetszik nekik az idegen nyelv, esténként hablatyolnak, rálicitálnak. Nincs fürdőkád, csak zuhany, egy szekrényben van négyünk minden holmija, nincs előtér, csak egy kis étkezőasztal. Te, apa ez jó! Ez az ausztjija. Süt a nap, mióta megjöttünk, a sötétség valahogy elkerül, semmi zivatar, villám, felhők. Azért várjuk! Jó a kenyér, a hús, sok zöldség, kifogástalan áru és normális árak.
Tyűha. A francba, rohadt jó! Csemegék: babakocsi feljáró a gyógyszertárakban, mindenhová beférünk, pelenkázó a könyvtárban, egymás hegyén-hátán hatalmas játszóterek, gyerekvigyázó napközi a férjem munkahelyén, két gyerekre jut egy gondozónő. Kedves Ikeranya, ha szeretnék, volna az óvodában két hely a gyerekeknek három hónapra. Jaj, szegénykék, majd öt perc lesz autóval, mert nem a legközelebbi óvodában találtunk szabad helyeket. Nagy baj volna? Nem, mondja kedves ikeranya, és csak rebesgeti a szemét.
Életünkben először vonatoztunk, felférünk, megvárnak, segítenek… hát ennyire felvágok most. Abba is hagyom… Csorog a saját nyálam.
Persze nálunk is csuda jó otthon, csak anya itt most picit megpihent. Feltűnt, hogy ritkák a Bezzeganyák. Vannak, de nem izzadnak úgy, mikor naponta szélmalomban harcolnak a gyerekes lét piszlicsáré, bosszantó nehézségeivel. Vagyis vannak, csak másra törnek. Zebrát építettek, most gyalogátkelőt követelnek. Meg babás parkolót a bevásárló központban, hogy kiférjenek az autóból.
Hurrá, már csak három hónap, és megyünk haza! Utazhatunk végre a hetes busszal, jeggyel, csúcsidőben. Apa, még ne vegyél ki minket Osztrijából!
Kiss Noémi
