A történet a régi szép időkben játszódik, 16 évvel ezelőtt. Figyelem: dinók grasszáltak az utcán, nem volt mobiltelefon, az igény szerinti szoptatás csak vad idea volt elfajzott védőnők szűk körében, hordozás alatt pedig a sérült autók trélerezését értette mindenki.
Szóval tessék visszamenni a sötét 2000-es évekbe.
Mindig is szerettem volna gyereket. És mindig is tudtam, hogy jó anya leszek, efelől sosem volt kétségem. Így aztán két év együttélés után úgy döntöttünk a vőlegényemmel, hogyha jönni szeretne a baba, hát jöjjön. Nem zavart, hogy éppen csak 21 éves múltam, úgy éreztem, tökéletes az időzítés. Lakás, munka volt, tudtuk, hogy az anyagiak nem jelentenek majd gondot.
Néhány hónap múlva úgy gondoltam, hogy terhes lehetek. A nőgyógyász szerint a kézi vizsgálat alapján ez nem volt igazolható, viszont mivel késett a havim, gyógyszert írt fel. Arra azonban figyelmeztetett, hogy a gyógyszer végzetes következményekkel járhat, ha mégis terhes vagyok, így abban alkudtunk meg, hogy egy hétig még várok, csinálok még egy tesztet, és ha az negatív, elkezdem a gyógyszert (Btw: milyen nőgyógyászati betegség az, amit ráér egy hét múlva elkezdeni kezelni??). Vártam, megcsináltam. Pozitív lett.
Nagyon örültük, és egy kicsit meg is ijedtünk. Arra ma már nem igazán emlékszem, hogy anyóséknak hogyan mondtuk el, azt tudom, hogy Anyu tudta meg nálunk először és elsőre aggódott, hogy túl fiatal vagyok. Aztán látva a körülményeket, és ismerve engem, mégis inkább örült a dolognak.
Mivel nem volt Internet meg fészbuk, így viszonylag kevés rémhírrel és horrorsztorival gazdagítottam magam menet közben. Nőgyógyászt váltottam, a testvérem dokijához kezdtem járni, aki aztán még három esetben „bevált”, szóval így utólag is jó döntés volt. Szimpatikus, kedves, magabiztos orvos. Bármikor rábíztam a magam és a gyerekem életét is, soha egy pillanatig nem ingott meg bennem az ősbizalom iránta. Egyértelmű volt, hogy ahol ő dolgozik, ott szülök, mindegy, hol. Ez végül a jóemlékezetű Schöpf-Mérei Kórház lett.
Szóval éltem vígan, mint hal a vízben, lestem a növekvő pocakomat, mit se tudva rettentő magzati elváltozásokról, cukorbetegségről, vetélésről. Egyszerűen meg sem fordult a fejemben, hogy bármi baj lehet. Jól voltam, az értékeim is jók voltak, az orvos is mindig jót mondott; semmi okát nem láttam az aggódásnak, így elképesztően vidáman telt a terhesség, és szerencsére problémamentesen is. Megejtettük az esküvőt menet közben, úgy a 6. hónap táján. Mókás volt, mert a gyerkőc aznap végig rugdalt és könyökölt mindenemen, az estét pedig azzal töltötte, hogy a húgyhólyagomon ugrált. Így szereztem komoly tapasztalatot a terhesen-abroncsos-menyasszonyi-ruhában-pisilés műfajában.
Hála a csodálatos orvosi készülékeknek, a gyerek az ultrahangon egy fekete-fehér paca volt, a mai napig nem tudom, hogy vajákolta ki a képből az orvos, hogy minden rendben vele. Azt viszont nem sikerült kifigyelni, hogy milyen nemű. Úgyhogy úgy éreztem magam, mint a két lábon járó Kinder-tojás, és nagyjából mások is úgy bántak velem, főleg a férjem szülei, ahol a miénk volt az első unoka.
November nememlékszem hanyadikára voltam kiírva. Októberben már nem dolgoztam, készülődtem. Varrtam a baldachint és ágyneműt, vasaltam a számomra teljesen érthetetlenül összeállított kisingeket, réklit, és el nem hittem, hogy hamarosan olyan valaki lesz itt velünk, aki ennyire pici.
November 6-án eljött a születésnapom. Hogy ne legyek otthon egyedül, a férjem elvitt a testvéremhez, ott volt Anyu is. Előző nap már nagyon fájt a derekam és a keresztcsontom, de mivel addigra már bálnaméretű voltam (pedig csak 10 kg jött rám) és napok óta nem aludtam, ennek nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, gondoltam, ez is csak egy a szaporodó kínok közül. Ámde aznap reggel 9-kor elkezdődtek a fájások. Nekem csak azon járt az eszem, hogy milyen ajándékokat fogok kapni, de a többiek noszogattak, hogy tán írni kéne a fájásokat, meg a köztük lévő időt is. Hát, ha ettől boldogok lesznek – gondoltam –, akkor írjuk. Egy óra után érdekes eredmények láttak napvilágot: hosszabb fájások, rövidebb szünetek. Elhangzott a kórház, szülészet, orvos és gyerek szavak kombója… Kb. itt esett le, hogy én ma valószínűleg szülni fogok. Abban a pillanatban értettem meg, hogy véglegesen megváltozik az életem, hogy már sosem lesz olyan, mint régen és valakiért most már a halálom napjáig felelős leszek. Elég rémes volt, de szerencsére a következő fájás eltörölt mindent.
Délre értünk a kórházba, ahol megvizsgáltak, és megnyugtattak, hogy időben itt lesz az orvosom is. Gondoltam, hogy az jó, mert ezt úgyse bírom sokáig (azóta rájöttem, hogy a baba születése nem áll összefüggésben az orvos megérkezésének sebességével…). Látták, hogy szenvedek, ezért a két szülésznő kedvesen elmagyarázta, hogy amit most érzek, az hozzávetőleg lóf*sz, a java ezután jön, és mivel ezek még nem elég jó fájások, tán sétálgathatnék kicsinyég a folyosón. Ja, meg nyíghatnék ott, hogy ne itt kelljen ezt hallgatni. No, jó, ezt nem mondták, de szerintem gondolták.
Kb. délután 1-től este 7-ig mászkáltam. Rettenetesen el voltam fáradva. Egész délután szomjas voltam, de a büfében már csak barackos jeges tea volt, azt vásárolta fel a férjem. A megivott mennyiséget este 8-kor hánytam ki, azóta se ittam egy korty barackos jeges teát sem. Ellenben mindenki nagyon megörült a hányásnak (mér?), vittek is vizsgálatra, összenevettek, hogy már 3 ujjnyi (akkoriban még nem tudtam, mit jelent), és közölték, hogy akkor egy jó kis beöntésre-borotválásra a vendégük vagyok. Túlestem rajta, de a beöntés után megfogadtam, hogy ez volt ma a legrosszabb. He-he-he.
Este 11-re már nem igazán tudtam, hogy merre hány méter. A szülőszobán voltam, ami akkor 6 személyes volt, de szerencsére csak ketten voltunk bent, paravánnal leválasztva. A másik lány egy órával hátrébb volt, de paralellben szenvedtünk. Hát, mit mondja, nem motiválja az embert a másik szenvedése…
Kicsit kusza a következő idő, burkot repesztettek, akkor kicsit eldurvult a fájdalom és arra emlékszem, hogy könyörögtem az orvosnak, adjon valamit. Kedves volt, adott. Utólag tudtam meg, hogy vitamin volt, mert addigra már késő volt minden egyébhez. És ne felejtsük el, a középkorban járunk, amikor a szülési fájdalmak természetesek voltak, és egyáltalán nem gondolta senki, hogy azokat csillapítani jó volna. Pláne nem alanyi jogon, evidenciaként…
A vége felé annyira elfáradtam, hogy az egyperces fájások között elaludtam. Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Tudom, megkértek, hogy forduljak az oldalamról a hátamra és lehetetlennek éreztem, hogy megcsináljam. Csak azon járt az eszem, hogy legyen már vége, szedjék ki a gyereket, hazamegyek, sohatöbbet. Valaki megkérdezte, hogy nem érzem-e, hogy nyomnom kéne. Nem éreztem, de arra gondoltam, ha igent mondok, talán történik valami. Mire a terv kiforrott a fejemben, már tényleg nyomnom kellett, de szerintem itt már nem voltam beszámítható állapotban. Nyomtam, mint a marha. Szóltak, hogy ne lihegjek, mert a baba nem kap oxigént. És??? Hát ki tud ilyen helyzetben másokkal foglalkozni… Aztán a második nyomás után szóltak, hogy kint a feje. Felfogtam, hogy ennek a borzalomnak mindjárt vége, úgyhogy nyomtam egy harmadikat és megszületett Petra lányom, 3600 grammal és 56 centivel, épen, egészségesen, saját szülinappal, november 7-én 01.18-kor. Kedden. Ez fontos, ugyanis minden gyerekem kedden született (emiatt hétfőnként kicsit félve alszom el…).
Elképesztő tapasztalat volt, ahogy a fájdalom azonnal abbamaradt. A mai napig ezt tartom a szülés egyik legnagyobb csodájának. Hihetetlen.
Nohát, akkortájban, amikor még karddal vívták a csatákat, nem igazán volt divat a szülőszobai családszületik story, meg mellretevés, szoptatás… Úgy elvitték a kölköt, mint a szél. Kb. 5 percet láttam. Valamit matattak rajtam, megszületett a lepény is, minden rendben volt, kaptam néhány érzéstelenítőt, aztán jött a szabász-varrász szakkör. Gátmetszés volt, de nem vészes, bár én négy napig nem tudtam ülni.
Nagy szerencsémre az akkoriban extra újdonságnak számító rooming-in szobában voltam elhelyezve, ahol együtt lehettem Petrával, igény szerint etethettem és gondozhattam. Volna. Merthogy ugyanúgy 3 óránként hozták ki, mint a többiekét, éjszakára elvitték, amikor hozták, dugig volt etetve, és nem tehettem a saját ágyamba, nehogy agyonnyomjam.
De ez már egy másik történet. Nem volt könnyű és nem voltak túl segítőkészek sem, de valahogy az idő már megszépített mindent. Utólag visszagondolva azt kell mondanom, problémamentes, szép szülés volt. És képzeljétek, annyira régen történt, hogy még az volt a szokás, hogy az újszülöttet csak a kórházi fotós fotózhatta, a képeket a hazamenetelkor kaptuk meg, és egy vagyont fizettünk értük.
Most már 15 és fél éves, itt sertepertél körülöttem, miközben ezt írom. Nem akarok hátra nézni, nehogy lássa a könnyes szememet. Még félreértené, hiszen szünet nélkül a szerelemi-baráti életéről dumál, mint a vízfolyás. Nehogy azt higgye már, hogy a „pasija” miatt sírdogálok.
Mindent összevetve, elnézve az eddigi eredményeket, úgy látom, megérte az a 17 óra.
Zsé
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
