Tündérkeresztanyám, Szabó Magda századik születésnapjára
Nyilván 1983 óta nem tudom eldönteni, szeretek-e repülni, akkor próbáltam először. Repültem azóta rengeteget, kicsi és nagy gépeken, hosszan és kurtán. Voltak csodás élményeim, egyszer a torkolatig követtem a Tisza vonalát Thesszaloniki felé, máskor napfölkeltét láttam sok kilométer magasan, a napsugarak ahogy előtörtek egy fehér bárányfelhő mögül, szakasztott olyan volt, mint egy barokk festmény, szinte éreztem, ahogy egy kis lukon lefelé kukucskálnak az angyalok.
De nem mindig jár ez ilyen angyali derűvel. Ez a gép például már fel se száll időben, várunk és várunk, jó másfél-két órát, nagyjából induláskor derül ki, az előző reptérről nem bírtak elindulni időben, ilyen ez, mióta a légi járatok is a hatos villamos módjára közlekednek. Feltámad a szél is, sűrűsödnek a felhők, ígérték végülis, csak ugye azt reméltük, messze járunk addigra. Szó sincs róla, a gépen teltház, nagy nehezen elhelyezkedünk, hogy pillanatok alatt beleszálljunk valami baljós ködbe, ilyenkor jön ugye a filmeken az elvárt drámai fordulat.
Pedig egy darabig tényleg csak a baljós, szürke, nyúlós köd van, ami nem szűnik utazómagasságon sem, nem kerülünk fölébe, pedig milyen közhelyesen jó látni, hogy a felhők felett mindig képes sütni a nap. Most nem süt, a szárny villog a ködben, a légikisasszonyok épp hogy elkezdik az élelmiszeres kocsit tologatni, amikor a felszálláskor még oly barátságos kapitány váratlan ingerültséggel szól bele a mikrofonba: „személyzet leülni….mindenki maradjon a helyén….a következő tíz….khm, tizenöt percre.” A kocsi szemvillanás alatt tűnik el a folyosóról, a mosolygós fiatalember aggodalmasan kopogtatja végig a fejünk felett a csomagtároló rekeszeket, nyilván megnő az esélye, hogy a fejünkre hulljon valami. De jó, hogy nincsenek velem a gyerekek, villan az eszembe, de mindjárt az is: ha gyerekkel van az ember, akkor egyszerűen nem bír rettegni az ember lánya, ki kell találni valamit, nehogy a pánik a gyerekre is átragadjon, akár van ok félni, akár nincs. Képzeletbeli kisgyereket ültetetek tehát a zsúfolt gépen az ölembe, annyi rutinom már van, a karfát markolni felesleges, jön ami jön, átmegyünk rajta.
Mit csinálhat hát az ember, amikor tudván tudja, semmiféle valós eszköz nincs a kezében, se fegyver, se menedék, bezárva egy „repülő tabletnek” becézett, egyébként hipermodern gépbe? Az ősi tanács: imádkozz, énekelj, mondj varázsszöveget. A turbulenciák, még a komolyabbak is, általában ritkán okoznak komoly bajt, csak kellemetlenek, talán nem kellene direkt nyaggatni a Világegyetem Teremtőjét holmi légörvény miatt, énekelni is vicces lenne ott, ahol egyelőre mindenki csak lapul, mint nyulak a fűben, valami zsigerből jövő, ritmusos mondóka szokott a gyerekeknél beválni, és hát ilyenkor a gyermeki énje retteg az embernek. Bóbita bóbita táncol…kezdem magamban bátortalanul, amikor meglátom az időközben kitisztult égen a táncoló alakot, alul-felül felhők, középen a gépünk szárnya veszedelmesen billegni kezd a közeledtére. Fekete rongyokból összevarrt köpenye vadul lobog, sápadt, dacos kamaszlányarca van felette szőke fürtökkel, mégsem angyalarcú egészen, mert felnevet, vijjog a nevetése. Bóbita bóbita táncol? Na majd megmutatom neked, van itt másfajta tündér is mint a te Bóbitád, én a vihartündérek közé tartozom, ha én táncolni kezdek, táncolsz velem te is, azt csinálom veletek meg a géppel, mint Szárnyati Géza a malaccal: röptetem és kikacagom.
Nevethetnék akár ezen, de a szárny rázkódni kezd, belereccsen a gép törzse, megugrik alattam az ülés. Ehhez valami pattogósabb ritmus kell, felkúszik a fejembe: éjmélyből fölzengő, csinglingling száncsengő…pedig messze még a karácsony. Mondani kezdem magamban, mintha kisgyereknek mondanám, koppkopp-kopp nyolc patkó...belülről egyre hangosabban, ahogy a gépünk rázkódva-ropogva rohan a felhők közt, nem tudom eldönteni, nézzem-e a szárnyat vagy inkább befelé nézzek. A vihartündér egyre közelebb jön, benéz a gép ablakán, benevet, csöndzsákból hangot lop, nahát? és forog, táncol, billegteti a gépet, lapul odabent mindenki, de a kapitány rendületlenül megy velünk előre, most érzem, milyen gyorsan. Az agyam barackmagnyi józan része valahol élvezni a vad rohanást, lenyűgözve állok a mérnöki technika e csodája előtt, ami kibírja az elemek táncát, a rázkódás nem szűnik, belül úgy érzem, már egészen a vihartündér arcába ordítom hangosan: száncsengő kop-kop-kop. Mintha egy pillanatra meghökkenne, aztán ránt egyet a vállán, majd útjára engedi a lila-fehér gépet: amilyen viharsebesen jött, úgy távozik is, már csak a fekete lobogó köpenyét látom: távolról halkan ring. Amikor itthagy minket, percekig úgy érzem: állunk a levegőben, pedig a levegőben sok mindent lehet csinálni, de állni, azt speciel nem.
Másnap tudom meg, még nem szórakozta ki magát eléggé velünk, másnap megtépázta a soproni háztetőket, kiloccsantotta a Balatont, oldalára borította a teherautót a hídon, miközben én a madridi Kristálypalotát csodáltam munka után. De egyelőre csak a csodás lilás-sárgás naplementét látom, végre elő merem húzni a fényképezőgépet is, a lilássárgák mögül pedig feldereng egy macskaszemű arc: látom, megtanultad a leckét, ugye igazam volt, milyen mágiára jó valójában egy ősi szöveg? Tündérkeresztanyám, visítok fel lelkesen, mögötte egy másik arc is látszik, a Jablonczay Lenke arcát viselő Creusa királynő, aki járt az istenek közt az égő Trójában, az Alvilágban, a születő római birodalom alapját igazgatta, aki a vihart szerette, a ködöt, ókori fonott frizurája van és bólogat: az elemek ellen nincs mit tenni, de még mindig mondhatsz az arcukba verset, roboghasz a vihartündérekkel vagy lecsendesítheted őket magadban, ha kezedben a megfelelő szó, ritmus, dallam. Igen, Creusa királynő, nem először érzékelem már, vannak helyzetek, amikor hirtelen visszagondolok az őseimre, egyedül a puszta közepén, üres kézzel vagy karikás ostorral, előttük a vihar, mögöttük a megriadt csorda vagy nyáj, csak évtizedekkel később kutatták le a rég tudottat: mégse lehett úgy igazán félni, ha énekelsz vagy varázsmondókákat kántálsz,hiába vagy tehetetlen. A gyerekek még tudják.
Nem is volt ez olyan komoly, tudod mennyit spórol a kapitány ha jó irányból fúj a szél? Észre se vetted hogy behoztuk közben a késés felét?- nevet rám kollégám, a mérnökagyú Zoli, ő bezzeg nem látott vihartündért (igaz, mivel elöl ült, a rázkódó-ropogó szárnyat sem), maradt a már emlegetett kétszerkettő józanságánál, amivel ezt a repülőgépet amúgy tervezték. Ez talán nem is volt komoly, de ma is akad olyan helyzet, amikor csak imádkozni, énekelni, vagy ritmikus mondókát kántálni lehet. Mert a vihartündérek jönnek, elkerülhetetlenül – és néha fel se kell szállni a levegőbe, hogy lássuk őket.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
