32. hét
Egész héten folyt rólam a víz. Reggel, délben, este. És főleg éjjel. Pedig egy szál bugyiban aludtam, mégis jó párszor ébredtem arra az éjjel közepén, hogy csuromvíz vagyok én is, meg a szopipárna is, aminek dőlve kényelmesen, derék- és hátfájás nélkül tudok aludni. De talán most érkezik egy aprócska lehűlés, éppen annyi, hogy ne kelljen az arcomat törölgetnem félóránként az izzadságtól. Amúgy is izzadós vagyok, de most mintha még kétszer annyi víz folyna le rólam, mint szokott. Ettől eltekintve jól vagyok és jól érzem magam. Jólesik ez az időhöz nem kötöttség.
Általában mindig az órát lesem, mikor, hova kell menni, hogy fogok odaérni, mennyi időt számoljak erre-arra. Most ez nincs, elengedtem, hagyom, hogy teljen az idő, és jó, hogy nem kell idegeskednem azon, hogy mindenhova időben odaérjek. A reggeli rutin is kialakult most, hogy én viszem a lányt a bölcsibe, de ez is olyan komótos, kényelmes, nincs benne kapkodás. Valószínűleg ezt a mentalitást át kéne ültetnem majd a későbbiekben is, de nehéz eleresztenem magam, mivel anyám a pontosság példaképe (sőt, inkább mindenhova 5-10 perccel előbb érkezzünk), ez lett belém nevelve, míg férjem a másik véglet, az, akinek indulás előtt egy perccel, amikor már én is és a lány is készenlétben állunk, jut eszébe, hogy neki még borotválkoznia kell. De talán egy kicsit megmaradt a nyaralásról a zen-állapot, átmentettem a hétköznapokba, és most ezen is felül tudok emelkedni. Mint egy igazi Buddha.
Hiszen úgysem tudok már sietni, kapkodni. Ahhoz már túl nagy a hasam, és egy-egy sietősebb sétának ára van, utána muszáj ülnöm és pihennem, mert húzódik, keményedik mindenhol. De azért a reggeli séták a bölcsibe, illetve délután, úgy érzem, kifejezetten jót tesznek, ugyanis az első terhességem legnagyobb problémája, a derék- és hátfájás szinte teljes egészében elkerült eddig. Nem biztos, hogy azért, mert mindennap mozgok, hiszen ott is mozogtam, de talán egy fokkal okosabban csinálom (akkor hajtottam magam, ameddig bírtam, a tempómon se nagyon lassítottam).
Hogy mivel telnek a hétköznapjaim? Nos, a szokásos dolgokon kívül – bevásárlás, takarítás, ha kell, mosás, teregetés, főzés – jut időm ebbe a pár hétben egy régi hobbimra is: World of Warcrafttal játszom. Bizony, immár 8 éve vissza-visszatérő tagja vagyok a legnagyobb MMORPG játéknak.
Engem igazán a történet szippantott be magával, ami helyenként egyszerű koppintás, helyenként viszont nagyszerű, izgalmas csavarokkal van tele (oké, senki se egy Gyűrűk Urát várjon). A tavaly megjelent filmnek viszont nem sok köze van a szereplőkön kívül a játék valódi történetéhez, aki látta, ne abból induljon ki.
Amikor a lányom ébren van, nem szoktam játszani, mert akkor vele foglalkozom. Az utóbbi egy-két hónapban próbálhatott ki először játékot a telefonomon, egy gyerekeknek való főzős, illetve egy legós játékot szedtem le neki, amivel, ha kéri, akkor hetente 1-2 alkalommal játszhat. Mivel én is sok mindent csinálok a számítógépen, férjemnek pedig ez a munkája, ráadásul itthonról dolgozik, álszentnek tartanám, ha őt meg teljesen eltiltanánk tőle. Az viszont a mi felelősségünk, hogy ennek időtartama minél kevesebb legyen, és felügyeljük, hogy mit próbál ki (a legviccesebb az volt, amikor férjem kurzorját halálfejjé változtatta, és alig találtuk meg a neten, hogy hogyan lehet ezt visszaállítani).
Bevallom, a valós életben még soha, egyetlen ismerősöm se szólt meg a játék miatt, ha meséltem nekik róla. Mivel ismernek, inkább csak csodálkozni szoktak, hogy ezt meg hova iktatom be az időmbe, mivel nem vagyok az a kifejezetten otthonülő típus. Hát így iktatom be, régebben főleg esténként, most meg kihasználom a hátralévő heteket, és erre a régi kedvencemre is szakítok időnként időt napközben. Ha megszületik a pici, onnantól úgysem lesz se lehetőségem, se kedvem játszani, mert tudom, hogy ő és a lányom fogja lefoglalni minden percemet.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
