Két gyermek anyukája vagyok, de elég sok minden történt velem odáig, hogy anya legyek. Íme, az én történetem:
Minden akkor kezdődött, amikor megismertem életem párját. Vagyis egy évvel később, 2010-ben, mert amikor megismertem, csak jót beszélgettünk abban tudatban, hogy mindenki boldog kapcsolatban él. Egy évig nem is találkoztunk, de akkor három nap kellett ahhoz, hogy megváltozzon az addigi életszemléletem, és azt mondtam (no persze csak magamnak), mégis akarok gyereket. Tőle.
Fél éve voltunk együtt, amikor (elég hamar) pozitívat teszteltem. Mindketten boldogok voltunk. Akkor már rég tudtuk egymásról azt, amit én pár nap után megmondtam magamnak. Sajnos az 5. héten elkezdtem barnázni és görcsölni, és 9 hetesen vérezni, mentünk is az orvosomhoz, aki bár kisebbnek mérte (és ömlött belőlem a vér), hazaküldött, hogy majd másnap reggelre menjek be a kórházba és ott egy kollégája megvizsgál. Reggel végigálltam a betegfelvételt, megjött a várva várt orvos, két ultrahangon túl lettem, mehettem is a műtőbe. (Két órát nézték, ahogy ott ülök összegörnyedve.) Az elején összetörtem, de úgy álltam hozzá pár nap múlva, hogy ennek így kellett lennie.
Ezután eldöntöttük igen, mindenképpen szeretnénk gyereket, így hát felkerestem egy másik orvost, aki a kiszemelt kórházamban dolgozik. Három hónap pihenőt mondott. Mi ezt szépen ki is vártuk, majd még a következő menzeszem előtt egy héttel pozitívat teszteltem, nagyon halványan (kukából vettem ki). Bőgve hívtam páromat, mert nem bírtam volna ki estig. Bár végig görcsöltem, szerencsére itt minden rendben alakult, a terhességi cukorbetegséget leszámítva (ami nem egyszerű dolog egy csokifüggőnek). Április 2-ára voltam kiírva, de olyan nagy volt, hogy március közepétől már reménykedtem. Nem kellett volna. A 41. hetet betöltve befeküdtem húsvét hétfő után a kórházba.
Szerda reggel kérdeztem a dokit, mit tegyek, mert nem akarom a szombati beindítást megvárni. Egészen egyszerűen a csípőset ajánlotta, ne foglalkozzak a diétával. Megörültem, ez (addigra már) a férjem asztala. Hívtam is, vacsira hozzon olyan indiait, amit ő maga se bír megenni. Este 8 órakor neki is állhattam a vacsorámnak. Dühöngve hívtam, hogy én megmondtam, hogy csípőset hozzon, ez mondhatnám semmi. Ő meg csodálkozott, hogy miről beszélek. Valószínűleg neki volt igaza, mert este 11-kor elkezdődtek az 5 perces fájások kis vérzéssel. A szülőszobára átslattyogtam, és meg is állapították, hogy helyesek a meglátásaim. Jön, aminek, bocsánat, akinek jönnie kell. Reggel 2 órát tudtam is aludni, és a dokim is megérkezett reggel.
Többedik vizsgálatnál a magzatvizem is elfolyt. Labdán ültem, zuhanyoztam és fel-alá járkáltam, a menstruációs görcseim jobban fájtak. Nem nagyon tágultam, így kaphattam az oxitocint, de végre a férjem is bejöhetett. Annyira fájt, hogy szegénynek volt is dolga, mert ha egy pillanatra abbahagyta a masszírozást, akkor eléggé kiakadtam. Nem emlékszem, hogy este 8-ig 2 cm-re vagy ujjnyira tágultam ki, de legyünk őszinték, egyik se túl sok. Szóval 10 nap túlhordással, 23 óra vajjúdás után, este 21.51-kor császárral megszületett Andris.
Teltek a hónapok, öröm és boldogság a köbön, mikor is két vérzés között félidőben elkezdtem vérezni. Teszt pozitív, ultrahangon semmi. Vizsgálatok, vérvételek, dokim szabadságon, apukájához jártam a kórházba, aki be akart fektetni (jogosan), de reménykedtem, elkerülöm, fiamat még nem altatta más, és különben is, ment lejjebb az a beta hcg. Hát vagy nem, nem volt nem, egyszer csak megduplázódott. Nem volt mese, kórházba kell feküdnöm.
Másnap meg is műtöttek. Mondta előtte ott valaki, ha minden rendben, 20 perc múlva keltenek. Ébredtem, nézem az órát (még a műtőben) fél 11 van, 9-kor kezdték. Kiderült, hegterhességem volt, a császármetszés hegébe ágyazódott bele. Már csak egy szövetdarab volt ott. Mindez történt júliusban.
2014 januárjában úgy döntöttünk, hogy kéne egy kistesó. Az első együttlét után egy héttel elkezdett fájni a mellem, két nap múlva pozitív lett a teszt. Örültünk, de ahogy olvasgattam az interneten, nem túl jót jelentenek a korai tünetek és félelmem beigazolódott, elkezdtem barnázni megint, másnap doki, azután reggel vérvétel, mert ultrahangon megint nem láttak semmit. Mehettem is haza a cuccaimért, és csütörtökön már meg is műtöttek méhen kívüli terhességgel. Kivették a bal petevezetékemet. A dokim közölte, hogy idén már hagyjuk békén a méhemet.
Két hét múlva mentem kontroll vérvételre, aminek az eredményétől a dokim kicsit sokkot kapott, ugyanis a beta hcg-m 5533 lett. Mehettem ultrahangra, ahol bizony észrevettek egy körülbelül háromhetes, egy mm-es valakit. Igen. Egyszerre volt kint is, bent is. Az ultrahangos orvos közölte, hogy a nevemet mondhatni mindenki ismeri már az osztályon, majd az orvosom, hogy mindent produkáltam már, ami a tankönyvekben van, ezt a terhességet vigyük már végig normálisan.
Fura mód könnyű is volt a terhességem, az ismételt cukorbetegséget leszámítva. Október közepén, pont két és fél évvel (plusz 2 nap) bátyja után megszületett Tomi, 39 hetesen, programozott császárral.
Jucus
