Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan XVII.
Nem hiszek férj és feleség egyenlő munkamegosztásában, mert nem hiszem, hogy pontosan meg lehetne határozni, mennyi is az „egyenlő” (meg hogy pontosan mi számít „munkának”). Avagy, Mr. Orwell, minden munka egyenlő, de vannak munkák, amelyek egyenlőbbek a többinél?
Mi egyenlő, mi egyenlőbb? Egy hisztis főnöknek dolgozni, vagy egy dackorszakos kétévest meg egy csecsemőt pásztorolni? Meleg, ölelő, jól működő otthont teremteni, vagy megkeresni azt a pénzt, amiből ez az otthon fenntartható? A vállalkozás ügyeit vagy a család ügyeit menedzselni? Másodállásban éjszakázni, vagy éjjelente háromszor szoptatni/pisiltetni/visszaaltatni? A családfenntartás felelősségét, vagy a mindennapi gyerekezés felelősségét viselni? A „minden napom kiszámíthatatlan” vagy a „minden napom ugyanolyan” miatt kínlódni?
Nehéz ez.
Mert igen, a párunk a munkahelyén talán…
…úgy használhatja a mellékhelyiséget, hogy közben senki sem próbál bömbölve átpasszírozódni a szellőzőnyíláson. De előkerültekor nem is öleli át a térdét senki, hogy megkönnyebbülten elzokogja, mennyire hiányzott.
… anélkül végezheti a munkáját, hogy folyvást „anyaa, anyaaaa!” kiáltások térítenék ki a fókuszból. De egy tárgyaláson sem szögeznek neki olyan meghökkentő, vicces vagy életbevágó kérdéseket, mint amilyenekkel a nagyobbikunk bombáz bennünket reggeltől estig.
… többé-kevésbé értelmes felnőtt emberek társaságában töltheti a napot. De egy teljes csapatépítő hosszúhétvégén is csak a töredékét kapja annak a szeretet-dózisnak, amiben minket egyetlen átlagos délelőttön részesítenek a gyerekeink.
… változatos és társadalmilag elismert munkát végez. De sokszor csak az sms-einket olvashatja azokról a mérföldkövekről, mint amilyenek a „Rám mosolygott!” „Hasra fordult!” „Elindult!!!!”
…nem kell 365/24-ben folyamatosan rendelkezésre állnia, hiszen lejár a munkaideje, míg a miénk hosszú-hosszú éveken át szinte soha. De ezen évek alatt legalább nem is igen jut eszünkbe azzal a kérdéssel fárasztani magunkat, hogy mi végre is vagyunk ezen a világon. (Igen, azért, hogy összerakjuk a golyópályát.)
Egyébként szerintem pontosan ezt a lejár/nem jár le-helyzetet a legnehezebb kezelni. Hiszen egyfelől érthető, ha a családi tűzhelyhez (indukciós főzőlaphoz) épp most megtért apa úgy érzi, egy kőkeményen végiggályázott nap után igazán végigdőlhet a kanapén, hogy lazítson egy kicsit. Az egyik felünk még biztatná is, hogy dőljön végig. Másfelől viszont érthető, ha egy kőkeményen végiggályázott nap végén, párunk felbukkanásakor úgy érezzük, trallala, végre nem mi vagyunk az egyetlen felelős felnőtt a fedélzeten, igazán végigdőlhetünk a kanapén, hogy lazítsunk egy kicsit azonmód és felrázhatatlanul elaludjunk. A párunknak meg nincs szíve fölkelteni minket.
(Közbevetés 1. Nem, gyeses anyaként talán mégsem ezt a legnehezebb kezelni. Hanem azt, hogy mi nem hagyhatjuk a lakásajtón kívül a napot – hiszen már eleve belül vagyunk. Érzelmileg is: mindig belül.)
(Közbevetés 2. Külön posztot érdemelne az a későbbi állapot, amikor anya már éppúgy teljes állásban nyomja, mint apa, mégis rajta ragad a komplett háztartás-ügyintézés-gyerekezés. Hiszen ő már olyan jól belejött. De nekem erről nincs tapasztalatom, úgyhogy jó lenne, ha megírná valaki más.)
Kikezdhetetlen érvek persze mindig mindkét oldalon akadhatnak. Épp ezért szerintem nem az egyenlősdire, hanem a közös teherviselésre érdemes helyezni a hangsúlyt, ami egymás munkájának és szükségleteinek kölcsönös elismerésén és támogatásán alapul, nem pedig azon, hogy „te meg a Tündikéid egész nap a légkondicionált irodában meresztitek a feneketeket, én meg beleszakadok a gyerekekbe meg a háztartásba” / „te egész nap csak az ocelotmintás körmeidet reszelgeted a játszótéren, én meg beledöglök abba, hogy eltartsalak titeket”. Hogy aztán ez a közteherviselés a házimunka megosztásában mutatkozik meg, vagy más „kifejezésmódokat” keresünk neki, az már rajtunk, a párunkon meg a körülményeinken múlik.
Ugyanis annak ellenére, hogy ez az egyenlőmunkamegosztásosdi jellemzően abból a szemszögből ítéltetik meg, hogy házimunkázik-e a férj, nem vagyok biztos benne, hogy valóban ez a leglényegesebb kérdés. Sokkal inkább az, hogy ismeri és respektálja-e a párunk a valódi szükségleteinket − mi pedig az övéit (bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy a házimunka megosztásának igénye ne lehetne valódi szükséglet!). Ehhez viszont alapvetően az kell, hogy
1) mi magunk tisztában legyünk a szükségleteinkkel,
2) kölcsönösen tudjunk egymáséiról, és
3) kölcsönösen normálisnak tartsuk, hogy mindkettőnknek vannak igényei a gyerekek+házimunka / munkahelyi műszak+otthoni műszak ellátásán kívül is.
Mert igen,
… a párunk talán nem hajlandó piacra menni („de hát ott beszélgetni kell!”), ám hetente kétszer egyedül fekteti le a gyerekeket, amíg mi mondjuk zumbázunk (máskor meg mi fektetünk egyedül, amíg ő mondjuk fut).
… a párunk a portörlésnek talán már a gondolatától is kacajra fakad, de azonnal indul a naptárjáért, ha elsóhajtjuk magunkat, hogy úgy hiányzik már egy magányos/barátnős este, mint a falat kölesgolyó.
…a párunk talán csak holdtöltekor porszívóz ki, de hétvégente nagyságrendekkel lelkesebben szerepjátékozik a gyerekekkel, mint mi (akik hosszú évek óta napjában kétszer alakítjuk az erdőben eltévedt csöpp kis Darth Vadert, sisakos kazuárt stb.) – mi pedig lehuppanhatunk a fotelba egy arcmaszkkal meg az újsággal.
… a párunk talán kizárólag paradicsomos tésztát tud főzni, de a hétvégi étkezések idején ő küzd a még-nem-tud-egyedül-enni-de-már-csak-úgy-akar babával, miközben mi végre forrón és egy ültő helyünkben ehetjük meg az egész kaját.
… a párunk talán csak kapiskálja, hogy kell berakni egy mosást, de ha az aktuális (táv)munkánkhoz szükségünk van egy könyvre, folyóiratra, másnapra előkeríti, akár a föld alól is.
… a párunknak talán fél évig sem jutna eszébe ágyneműt cserélni, de gondolattal, szóval és cselekedettel, négyszemközt és családi/baráti körben is őszinte elismeréssel méltatja htb-ként és dolgozó anyaként végzett működésünket.
Nyilván nem lehet mindenkinek mindenféle élethelyzetére megfelelő fajsúlyú példát vagy ötletet hozni – pusztán jelezni próbálom, hogy a közteherviselésnek számtalan gyakorlati megnyilvánulása létezik a férj-főz-mos-vasal-on kívül is. Az én párom például évek óta másfél állásban nyomja, és kevés házimunkát végez (én meg sokat házimunkázok-gyerekezek, és kb. félállásnyit dolgozom itthonról). De ha házitündérként üzemelne idehaza, ám „cserébe” soha nem lehetne egy magányos/barátnős estém, mert nem volna hajlandó/képes egyedül lefektetni a gyerekeket, na abba biztosan belediliznék. Mert nekem időnként CSÖND kell, magány, vagy kedves, értelmes felnőtt társaság – az, hogy a férjem ezt maximálisan megérti, és gyakorlatilag bármikor hajlandó biztosítani a feltételeit, összehasonlíthatatlanul többet ér számomra, mint ha hetente végignyalná a nappalit. (S abba meg párosan diliznénk bele, ha nem tölthetnénk időről időre gyerekmentes kettesben az estét – lelkes nagymamák, ezúton is nagyon köszönjük! Ezt is.)
Amennyiben a körülmények engedik, persze az az ideális, ha a párunk a munkája, a gyerekei és a hangyája gondozása mellett az otthoni teendőkből is ki tudja venni a részét. Következzék ezért most hét szigorúan szubjektív alapon nyugvó, nem általános érvényű, de talán részben hasznosítható tapasztalat egy bő 5 éve gyesen lévő és otthonról dolgozó anyától férj+házimunka témakörében.
1) Origó. Higgyük el, hogy nem azért nem házimunkázik, mert lusta/önző/mástszeret, hanem azért, mert nem veszi észre, hogy kellene. Nem látja a koszt. Nem látja a rumlit. Nincs rá szeme, főleg ha úgy nőtt fel, hogy mindig „magától” volt körülötte rend, tisztaság, főtt kaja. (Tisztelet a kivételnek, de ezt nem fogom minden pont végére odaírni.)
2) Ebből következik, hogy célozgatással nem (most sem) fogunk elérni semmit: inkább mondjuk meg egyenesen és főleg konkrétan, hogy miben várunk együttműködést. Különösképpen kerüljük a mártírkodós magunkban fortyogást, ellenkező esetben az egyre gyűlő keserűség benzingőzét valami nevetséges apróság fogja berobbantani, ami krónikus bolhából-elefántot-szindróma látszatát keltheti, elterelvén a figyelmet a valódi, súlyosabb problémáról.
3) Némileg ellentmondásos kiegészítés a 2. pont végéhez. Ha az egyenes és konkrét kérés nem használ, néhányszor (de csak néhányszor!) kombináljuk azt valamilyen drámaibb eszközzel. Mert zenghetnék én itt most barokk áriákat az asszertív kommunikációról, de őszintén szólva nálunk az történt, hogy amikor még mindketten lazább időbeosztás szerint éltünk (értsd: ifjúk ifjabbak voltunk és bohók), viszont minden házimunkát én csináltam, kettő, azaz kettő alkalommal bőgve üvöltöttem (először terhesen − hormonokkal felütve lényegesen könnyebb hangulatba kerülni). Aztán lehiggadtam, és felsoroltam a férjemnek néhány házimunkát: kértem, válasszon. A második ilyen bőgveüvöltős-felsorolós kör után az őszintén (!) megdöbbent férjem tényleg elkezdett bekapcsolódni az itthoni teendőkbe − egyszerűen így sikerült átlépnem az ingerküszöbét, mármint házimunka-témában, vö. 1. pont. (A gyerekek körül viszont kérés nélkül is mindig, mindent megcsinált, úgyhogy ezen a téren bőgveüvöltés helyett mindig is az ellágyult pillantások voltak jellemzőek a részemről.)
4) Szintén az 1. pontból következik, hogy ne várjunk lelkes közreműködést abban, ami kizárólag nekünk lényeges (és könnyen elképzelhető, hogy a házimunka döntő része ebbe a halmazba tartozik). A párunkat valószínűleg tökéletesen hidegen hagyja, mikor mostunk utoljára ablakot. Az viszont már érzékenyen érintené, ha reggel nem találna se egy tiszta pólót, se egy tiszta tányért – így mosás/mosogatás ügyben például valószínűleg motiváltabb partnerre lelhetünk benne, mint mondjuk ablakpucolás terén.
5) Fontos. Próbáljunk meg olyan házimunkákat lepasszolni a párunknak, amelyeknek az elvégzése jelentősen javítja a mi mindennapi, négy fal közötti közérzetünket. Ilyen például az ágyazás: pár perc alatt megcsinálható, de még a legrumlisabb szobák is nagyságrendekkel kellemesebb hatást keltenek, ha az ágyak rendesen be vannak vetve. A mosogatógép kipakolása szintén ide tartozhat: ha üres géppel vágunk neki a napnak, a tonnaszám keletkező koszos csetreszt folyamatosan el lehet dugni a gépben, elegendő üres felületet (főzéshez) és gusztusos környezetet (étkezéshez) biztosítva a (nálunk ürgelyuknyi) konyhában.
6) Ha egy-két fronton sikerült áttörést elérnünk, elképzelhető, hogy a párunknak más házimunkákra is rányílik a szeme − az én férjem például az ágyazás, a mosogatógép-pakolgatás meg az alkalmankénti porszívózás mellé önkéntes alapon a teregetést is einstandolta egy idő után.
7) Valahol a neten belefutottam egyszer egy olyan „elméletbe”, hogy a férj otthoni ténykedését ne köszönjük meg, mert azzal mintegy elismerjük, hogy a házimunka alapvetően a mi dolgunk, amiben ő nagy kegyesen „segít”. Hát én igazán nem vagyok egy Kinder-Küche-Kirche-típusú feleség, de ez a fajta szívózás számomra felfoghatatlan. Végtére is a gyerekeknek is megtanítjuk, hogy köszönjék meg az ebédet, s a férjünk (remélhetőleg) szintén így tesz – akkor én miért ne köszönném meg neki, hogy pl. kiteregetett? Nyilván nem borulok le előtte az üres lavór láttán, lehet csak egy futó csók, egy simogatás, akármi, vagy mondjuk perpillanat semmi, mert épp nem futja az energiámból, de akkor is: egy köszi egyszerűen csak egy köszi. De fontos köszi. Udvariasság. Kedvesség. Általános hangulatjavító intézkedés. És annak a szövetségnek a röpke, s mégis mélyreható megerősítése, hogy igen, közteherviselünk, drágám.
Folyt. köv.
Anna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
