Szárítom a hajam, ezúttal a formázóssal, hogy valami frizurafélém is legyen az ünnepre. A kisfiúk ruhája kikészítve, a férjem a hálószobából kiabál, hogy melyik ingét vegye fel. Még nem szokott le arról, hogy ha zúg a szárító, folyik a víz, mos a gép, akkor ne óbégasson, hanem jöjjön oda hozzám, de kicsire nem adunk. Egy pillanatra kikapcsolom a szárítót és válaszolok.
Lassan összeszedelőzködünk: kisfiúk glédában, csinosan – Imi sportcipőjét lecserélem „rendesre” –, hajuk levágva, körmük-fülük tiszta, és úgy egyáltalán: olyan cuki fejük van így húsvétra kiglancolva. Az apjuk frissen borotválkozott, jó szagú. Bepakoljuk a kocsiba az etetőszéket (elkérhetnénk mondjuk férjem keresztanyjától az ottanit, de így egyszerűbb…), viszünk műanyag tányért, eszcájgot, pelenkát, váltásruhát a gyerekeknek. Útközben megállunk virágért. Anyóspajtinak lila, sógornőmnek sárga kálát választok. A kisfiúk adják majd át, egyik az egyiknek, másik a másiknak. Egy óra az út autóval, későn reggeliztünk és nem tízóraiztunk, Imi szomjas, de csak keveset adok neki inni, nemsokára ebédelünk.
Megérkezünk. Anyóspajtiék viseltes melegítőben fogadnak, hisz’ otthon vannak, miért is öltöznének másként, mint a megszokott. Az asztal megterítve, a damasztabrosz jó helyen van a szekrényben, minek is vennék elő, akkor utána mosni is kéne. Poppyka először etessük meg a gyerekeket, majd utána eszünk mi is, jó? Nézek egyet, de igazából nem csodálkozom, náluk, amíg volt családi élet, az dívott, hogy az asszonyt egyszerre nézték szakácsnak és pincérnek, vagy mondhatni: cselédnek. Ezért csak annyit felelek: mi közösen szoktunk étkezni.
Jó, akkor közösen fogunk étkezni – mondja és utána még vagy ötször megismétli, csúfondárosan kihangsúlyozva az „étkezni”-t, ha már ilyen puccosan fejeztem ki magam. Állok egyik lábamról a másikra, várom, hogy invitáljanak az asztalhoz, de semmi, majd valahogy kurtán-furcsán kezdetét veszi a rendezkedés: ki hová üljön? Anyóspajti nem mondja, kinek hová terített, látom, hogy kevesebb a teríték, mint ahányan vagyunk – a gyerekekkel ugye másként számolt –, majd a férjem kezébe veszi a dolgokat, mindenkinek javasol egy helyet és asztalhoz ülünk. Tebe a férjem jobbján, az aszal sarkánál, Imi a balomon – köztünk sajnos nem fért el –, szintén a sarkon, mellette anyóspajti.
Jön a leves, tárkonyos borjúragu, finom. Imi nem fér oda rendesen a tányérjához, az asztalt is alig éri fel, így segítek neki kanalazni. Mindenki nézi, és győzködi, hogy egyélaranyom. Adnám a következő falatot, rázza a fejét, hogy még van a szájában. Leteszem a kanalat. Anyóspajti már kapja is fel és tuszkolná a gyerek szájába, egyélgyöngyvirágom. Imi köhög, anyós rohan vízért, kezébe adja a poharat. Imi megissza az egészet, eltelik vele, köszöni, másodikat már nem kér. Pedig van többféle sült hús, köret, saláta. Két kacsát is fölpucoltam nektek gyerekek, egyetek! Tebe tömi magát a kacsacombbal, Imi feszeng, elunta magát az asztalnál. Anyóspajti vinné „sétálni” – nemtomhogy, amikor közben a konyhába is rohangál –, én maradásra biztatom, megvárjuk, míg mindenki megeszi a másodikat.
A kávé mellé nyolcféle süteményt kínálnak – Katinkám egész nap sütött, úúúgy vártunk benneteket –, majd a trakta végeztével a férjem kihívja Katinkát és a pasiját az udvarba, hogy kipróbálják az új kocsiját. Anyóspajti – kihasználva helyzeti előnyét – rákapcsol. Imi mutogat az ajtó felé, ő is ki szeretne menni. Máskor az apjával megnézték a malacokat, tetszett neki. Most nincs malacmustra, anyóspajtival kettesben nem merem elengedni, én meg nem fogom az ünneplős cipőmben a tyúkok közt hajkurászni Tebét. Az udvaron drótkerítés az epernek, a pincelejáró mellett sehol egy korlát, kaktusz viszont akad bőven mindenütt. Hintát, homokozót négy éve nem jutott eszébe kialakítani – gondolom, ezt is nekünk kéne vinni magunkkal.
Maradunk hát benn. Anyának mondd, gyémántbabám, ő nem enged ki, én kivinnélek. Az egykori nappaliban most anyóspajti rendezte be budoárját: az ülőgarnitúra helyén, a szoba közepén a franciaágya foglalja el a helyet, a maradék két négyzetméteren ott áll a ruhaszárító, rajta anyóspajti bugyogói. A földön ott figyel a vasaló, Tebe egyből megtalálja, miután tisztába teszem. Játék egy darab se, a fiúk jobb híján az egykori varrógépet hajtják. Már nem szólok rájuk, hogy ne üljenek a hideg kőre, mert megértem, hogy nem bírnak annyit álldogálni. Anyóspajti hoz egy régi inget, azt tuszkolja a fenekük alá. A fiúk eszetlenkednek még vagy fél órát, közben van mód kibontakozni: Imikémaranyom, a mamáék elmentek nyaralniii?Iiiiigen? És jól tudják magukat érezni nélkületek? Nahát!
Jön a férjem, jelzem neki, hogy ha még a keresztanyjához is be akar nézni, akkor talán induljunk. Jaj, vigyetek ám magatokkal kacsát meg süteményt! Csatoljuk a srácokat az autósülésbe, jó idő van, vidékbazmegen ilyenkor a szomszédok is kint tesznek-vesznek a ház körül. Ugye milyen jó Poppyka, hogy a Katinkám ennyit sütött, és nem kell holnap főznöd? Máskor is csak szóljatok, hogy jöttök, szívesen megfőzünk, gyertek ám – rikkantja anyóspajti a szokásosnál is hangosabban. Csak nézek, mint a luki nyúl – ebben már nagy vagyok, a nap folyamán kb. rögzül is az arcomon a kifejezés –, miezmármegint, aztán rájövök, hogy ez is a színház része, melyet játszik és rendez egy személyben, jellemzően úgy állítva be mindent, mintha csak rajtam múlnának a dolgok: én nem engedem az unokákat hozzá, én nem látom őt szívesen, stb.
Pá-pá mamának!- mondom a fiúknak, kigördülünk, majd egy nagyot sóhajtok. Namivan, anyám megint kiakasztott? – vigyorog a férjem. Ránézek, majd a srácokra és az útra, amire ráfordulunk, és a luki nyúlnak lőttek, a vigyor az én arcomon is szétterül.
Mspoppy
