Mottóm: Gyáva vagyok, de rém kíváncsi

A szófán töltöttem a múlt hetet, mert egy fals lépés miatt lesántultam. Egy hétre kivontam magam a háromdimenziós társasági jelenlétből felpolcolt lábbal, hogy felgyógyuljak. Egy anya nem engedheti meg a luxust, pláne nem 3500 kilométerre a hazájától, hogy csak úgy ágynak dőljön. Más se hiányzott ép most nekem, mint tétlenségre kárhoztatva feküdni.

Karácsony előtt eldöntöttem, hogy 12 év együttlét után elválok. Rettegés foka, így summázhatnám, ami bennem zajlott, amíg meg nem hoztam a döntést. Kellő bátorságot merítendő, szilveszterkor négy napra felmentem a Csillagmezőre. A Serra de Estrela a legmagasabb pontja a luzitán országnak. Saját mélységeimet kellett megmászni. Majd másodikán visszatérve, koccintás után megbeszéltük a férjemmel, hogy hagyjuk abba ezt a látszatéletet. Két évig gyűjtöttem ehhez a bátorságot.

A feladatok: két új lakást keresni az egy nagyobb helyett, Estorilból beköltözni Lisszabonba, de a legfontosabb, munkát találni, s a válást levezényelni távból. Egy olyan országban, ahol a minimálbér 400 euró, míg a lakásért most 750 euró plusz rezsit fizetünk. Ha 250 euróért találok darabját, s lehetőleg egymáshoz közel, akkor az csodás. Új óvodát is kell keresni, lehetőleg olcsón. Mindent a zéróról kezdeni, hetykén, frissen fiatalosan. Idén júniusban leszek 40 éves, és mindent, amiért az utóbbi 13 évben küzdöttem, egy laza mozdulattal felrúgtam. De: helyzetbe hoztam magam.

Munkakeresés ágyban: e-mailek tucatja, telefonok, skype-, google- és FB-chatek tömkelege. Rezümé: eszembe se jusson hazamenni, hiszen hátterem otthon is nulla, sőt, duplanulla. Oké, akkor ez pipa. Szisztematikusan keresem itt és a nagyvilágban a lehetőséget. Körülbelül a Holdra is elköltöznék, csak hogy sikerüljön megtalálni a nyugalmat és a biztonságot. Holott tudom, ilyen már nincs, ez már egy új gazdasági környezet.

Portugália könnyű gyerekkel, hiszen itt segítőkészek az emberek, viszont integrálódni gyakorlatilag nagyon nehéz. És nem csak saját tapasztalat, nem csak magyar. Vagy beleszületsz, vagy beleházasodsz. Igaz, voltak nehéz helyzetek, amikor egy perc alatt jött a segítség. A portugálok végtelenül nyugodtak, ez engem sokáig kiborított, mert túl lassúnak találtam őket. Pedig sokszor célravezető a megfontoltságuk.

Viszont mindennek van jó oldala: a külföldi közösségekbe könnyebben lehet integrálódni. Olaszok, amerikaiak, spanyolok, és most, itt véletlenül és kivételesen: a magyar közösségbe. Érdekes kapcsolódási pontok, találkozások gyűjtője. Köztünk nincsenek eget verő kulturális különbségek, egy a nyelv, egy a gondolkodás és a ritmus.

A portugálok zárkózottak és sokszor (ők is) álszentek – ami fárasztó, hogy körülményesek és a legfájóbb, hogy nem kreatívak. Ez egy szabadszájú magyar világpolgárnak, aki pluszban még nő is, és lassan egyedülálló édesanya lesz hivatalosan, szinte áthidalhatatlan gát. A foglalkoztatásban pedig: mi csak kelet-európaiak vagyunk, west-balkán, rest of.

Keresem a kapcsolatokat, hiszen se az újságírói lét, se a szociológia szakma nem ismert számomra itt. Az elmúlt év az újbóli berendezkedést jelentette, megtanítani Dóri lányomnak a magyar, a spanyol és az angol mellé a portugált is. Most már csodásan beszéli.

Több mint 12 éve élek külföldön: felültem egy repülőgépre nyelvtudás nélkül, s mindent feladtam, amit addig elértem az álmokért. Közben a két diplomám mellé szereztem egy mastert Spanyolországban szociológiából, de a disszertációt nem tudtam befejezni, bár sokszor elkezdtem. Ezalatt éltünk Frankfurtban, Lisszabon mellett több kisebb (alvó)városban, Madridban és Bostonban is.

Egyszer már megpróbáltam szabadulni ebből a nem élet együttlétből, úgy hét éve, de akkor még nagyon gyáva voltam és féltem is, hát adtam még egy esélyt. Nem jött be, de legalább nyugodt szívvel mondhatom: mindent megpróbáltam. Sokáig locsolgattam a döglött virágot, mire felocsúdtam, hogy csak a föld rohad alatta, a virág nem kelhet életre. Nincs rossz döntés igazából, csak döntés.

Mikor Dórit vállaltuk, hoztunk egy döntést, számomra teljes szakmai öngyilkosságként: én vállalom a hátországot, a férjem pedig gondoskodik az anyagiakról. Végzetes hiba volt egy olyan nőnek, mint én. Már biztosan tudom, s egyáltalán nem volt könnyebb, mint dolgozni, sőt. Ennek a levét most iszom meg.

Vajon sikerül a főnixmadárnak saját hamvaiból megteremtenie újra saját magát? Naponta százszor teszem fel a kérdést. Mindig sikerült, most is sikerül, bízom a statisztikában – adom meg a választ magamnak, hosszas meditáció után. Minden sötét éjszaka után felvirrad egyszer.

Egy kérdés is befurakodik egyre többször: vajon a királyfi képes lenne eljönni egyszer majd értem, hogy ezzel a gyönyörű kislánnyal megspékelt bagázst elvigye egy jobb helyre? Vagy csak együtt élve könnyebbé és boldoggá tegye azt itt? Van olyan? Azt hiszem, már nem is emlékszem, milyen az.

Fontosabb a család egysége, a gyerek terelgetése és a háttér megteremtése. (Az enyémet ki adja vajon? Ja, igen: a tükörképem.) Nem kergetek légvárakat: mindent egyedül kell újra a semmiből felépíteni. Eltartani a gyereket és magam. Valami azt súgja, meg tudom csinálni és hihetetlen, de nem vagyok egyedül. Egy dolgot kell szem előtt tartani: mindig csak arra a lépésre figyelni, amit éppen teszek és bízni a célban. Egy nőnek két dolgot kell tudnia az életben: mit és kit akar – mondta Coco Chanel. A kit még várhat magára, most elég legyen a mi definiálása. Előre vaknyugatnak!

Molnár Mari

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?