Az utcánk végén lévő nagyobb boltban vásároltunk be a 14 hónapos Mankával, majd a szokásos menetrend szerint betettem a gyereket az autóba. A manőver elején a kocsikulcsot kivételesen nem tettem be a zsebembe, a kezemben maradt, így amikor a 12 kilós Michelin-babát beemeltem a gyerekülésbe, hangos csipogással megnyomódott a kulcs távirányítóján egy gomb.
Ekkor tettem le a kissapka mellé a középső gyerekülésre, hogy be tudjam kötni Mankát. Amint végeztem, rutinszerűen csuktam be az ajtót, a zár abban a pillanatban bekattant. A gyerek és a kulcs bent, én kint. A tehetetlenségtől és a sokktól hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek. A férjem külföldön, a pótkulcs otthon, a lakáskulcs az autóba zárva. A szomszéd, akinél pótlakáskulcs van (hátha kizárom magam egyszer), nem volt otthon. Sakk-matt.
Próbáltam telefonon segítséget kérni, megszólítottam egy babakocsit toló apukát az utcán, aki azt mondta, hívjak zárszerelőt. Annyira remegett a kezem, hogy nehezen tudtam beütni a telefon böngészőjébe a kulcsszót. (Ilyenkor még jobban tudok örülni, hogy netes készülékem van.) A záros megkérdezte az autó típusát és évjáratát, majd közölte, hogy sajnos ők ezt nem tudják kinyitni.
Felhívtam az Autóklubot, akik azt mondták, 11 ezerért kijönnek, de nem garantálják, hogy meg tudják oldani a problémát. Ja, és minimum fél óra a kiszállási idő. Tekintettel arra, hogy kint 2 fok volt, és a gyerek is elkezdett bömbölni odabent, más megoldást kellett találnom. Kikerestem a márkakereskedés telefonszámát, bepötyögtem a kért melléket, majd amikor felvették, beszélni kezdtem. Odaátról csak bősz hallózás hallatszott. Mint kiderült, közben a fülemmel megnyomtam a némítás gombot.
Ekkor Manka már nagyon üvöltött bent, és nálam is eltörött a mécses. Mit eltörött, zokogtam, mint a tari szamár. Mikor újratárcsáztam a kereskedést, és a hölgy ismét felvette a telefont, már bőgve magyaráztam el a problémát. Nagyon megértő volt (ezúton is köszönöm neki!), és azt mondta, azonnal küld szerelőt. (A kereskedés ugyanebben a kerületben van, nem voltak messze.) Tíz perccel később, pont, mikor a gyerek álomba sírta magát, megjelent két szerelő.
40 percig küzdöttek azzal, hogy ki tudják nyitni az autót, ám – úgy tűnik, biztonságos verda ez – nem sikerült. Beindult viszont a riasztó, amire Manka felébredt, és rögtön sírni kezdett. A felvetésemre, hogy talán be kellene törni az egyik ablakot, azt mondták, hogy két gond van vele: az egyik, hogy nincs a készletükön ilyen ablak, csak rendelni lehet, ami jó pár nap, valamint nem olcsó mulatság: 50-60 ezer forintba kerül egy darab.
Ekkor eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az ablakot picit kijjebb feszítve a hosszú dróttal kivadásznánk a középső ülésen, a sapka alatt heverő kulcsot. (Hiába próbáltam a gyereket kintről biztatni, hogy adja ide a kulcsot, egyrészt be volt kötve, másrészt sajnos még nem ért meg minden utasítást.) Ahogy ezen ügyködtek a szerelők, Manka is megnyugodott, én meg szemből drukkoltam, hogy a remegő drót célba érjen. Tíz perc alatt sikerült beleakasztani a drótot a kulcsba, óvatosan kihúzni és kipréselni az ablak nyílásán.
A szerelők egyetlen fillért sem voltak hajlandók elfogadni – azt mondták, ez bárkivel előfordul – pedig ők is rommá fagytak a közel egyórás küzdelem alatt. Mankának nem esett baja. Csak én remegek még most is, és nem csak a hideg miatt.
Tünde
