Minden országnak megvan a sajátossága, sőt, millió sajátossága van. Ezek közül az egyik a lakásokkal függ össze. Ha korábbi látogatásaim során bementem egy izraeli lakásba, akkor sokféle stílussal szembesültem. Voltam olyan lakásban, ami teljesen úgy nézett ki, mint bármelyik budapesti lakótelepi lakás, az utolsó szőnyegig. Érthető, hiszen tulajdonosuk a kivándorláskor konténerbe pakolta a teljes lakásbútort, és az új hazát találva szépen „visszarendezte” a korábbi lakását.
Aztán voltam olyan lakásban, ami úgy nézett ki, mint egy bútorraktár, tele a legkülönbözőbb stílusú és állapotú bútorral. Voltam IKEA-lakásban, voltam újgazdag csilivili lakásban, voltam toronyházban és farmon, nagyvárosban és apró kis faluban. Ami minden egyes izraeli lakásban ugyanolyan, eltéveszthetetlen és meghatározó volt, az a hűtőszekrény. Nem a típus, hanem a külső. Bátran ki merem jelenteni, hogy nincs ebben az országban olyan hűtőszekrény, ami előbb vagy utóbb át ne alakulna a család üzenőfüzeté.

Soha nem értettem, hogy miért buli hűtőmágneseket gyűjteni. Persze nem is kell érteni, hobbi ez is, mint bármi más, van aki bélyeget gyűjt, van aki nippet, van aki hűtőmágnest. Na most: itt a hűtőmágnes komoly funkcióval bíró, nélkülözhetetlen örökdarab. Minden magára valamit adó vállalkozó, állami vagy privát szolgáltató, óvoda, iskola, játszóház, étterem hűtőmágnessel nyomul. Például a bölcsiből az év végi ajándék egy A4-es méretű mágneses felírótábla a gyerek képével természetesen.

És ezekkel a vicces, szép vagy éppen átlagos mágneses izékkel szépen sorban minden, de minden felkerül a hűtőre. A számlák, a feljegyzések, a tilosban parkolásért kapott büntetőcédulák, a naptárak, a gyerekrajzok, a levelek. Minden. Ha meg akartam ismerni a családot, akiknél voltunk, semmi más dolgom nem volt, mint kimenni a konyhába, és jó alaposan tanulmányozni a hűtőjüket. Ha nem akartam megismerni őket olyan nagyon alaposan, akkor sem volt más lehetőségem, csukott szemmel mégsem közlekedhetem a konyhában. Öt perc alatt pontosan tudtam mindent, láttam a gyerekek fényképeit. És nem is csináltak ezekből sohasem gondot, elképesztő lazasággal kezelték a nyilvánossá vált családi ügyeket, legemlékezetesebb eset az volt, amikor onnan tudtam meg, hogy egy ismerős család babát vár, hogy nemes egyszerűséggel kirakták az UH-felvételt a hűtőre.

A kezdetekben még én éreztem kellemetlenül magamat, mert oké, hogy nem állsz oda egy ismerős hűtője elé kibogarászni, hogy miért büntette meg őket a rendőr, de mondjuk egy UH-felvételt nem tudsz nem észrevenni, mint ahogy azt sem tudod kikerülni, ha hatalmas betűkkel aláhúzva virít a mágnestáblán, hogy „antibébi tabletta!!!”. Látva pár egészen elképesztő hűtőszekrényt, eldöntöttem, hogy a miénk soha nem fog ilyen sorsra jutni. Na persze...

Amikor az ember új lakásba költözik, akkor a nagyon sok szempontot figyelembe kell venni az új háztartási eszközök kiválasztásánál. Különösen így van ez, amikor konyhai kis- és nagygépeket kell venni. Amikor hűtőszekrényt kerestünk, akkor is gondosan körüljártuk a témát, katalógusokat és árlistákat, fogyasztói véleményeket és centimétereket nézegettünk. Mivel egyszerre kellett az összes gépet megvenni, viszonylag rövid idő alatt, ezért egy teljesen átlagos, középkategóriás hűtőszekrényt választottunk. Szépen, délcegen állt az új helyén, jött a technikus és beüzemelte, utána halkan duruzsolva fogadta magába az első bevásárlások zsákmányát. Aztán másnap jött egy számla, amit nem akartam a költözés miatti káoszban elfelejteni. Kezembe akadt egy hűtőmágnes, adta magát a dolog, a számla a hűtőszekrény ajtaján landolt. Aztán eszembe jutott, hogy időpontunk van a gyerekorvosnál, és az öntapadós cetlit is a számla mellé bigyesztettem. Pár nappal később arra értem haza, hogy a lakásajtón egy hirdetés vár, természetesen reklámhűtőmágnessel rögzitve (míre jó a biztonsági acelbetétes ajtó). Ez is előkelő helyre került, a hűtő közepére.

És ha egy üzlet beindul, nincs megállás. Egyszer vendégek jöttek hozzánk, és ahogy körbevezettem őket a lakásban, a konyhába érve földbe gyökerezett a lábam. A hűtőnk ugyanis pontosan úgy nézett ki, ahogy egy tisztességes izraeli hűtőnek ki kell néznie. Fényképek, csekkek, felszólítások, munkabeosztások, emlékeztetők és számtalan reklámhűtőmágnes. Megadóan sóhajtottam egyet, és elfogadtam, hogy ez is az asszimiláció része. A régi életünkben volt egy-két apróság a hűtönkön, itt ha le akarom törölgetni az ajtót, akkor előtte percekig csak pakolom le a cuccokat. Ilyenkor szoktam rendet rakni, a felesleges mágneseket kidobálni. Persze ezzel óvatosan kell eljárni, mert a gyerekek időről időre lecövekeltek a hűtő előtt, és fel-le pakolgatták a hűtőmágneseket. Olyan egyévesen kezdték – és most kezdte a legkisebb –, hogy fél órákon át játszanak a cuccokkal, valamiért nagyon leköti őket, ahogy feltapad az a színes izé újra és újra. Aztán kicsit idősebb korukban jön a második fázis, amikor úgy jelzik, hogy pizzát akarnak, hogy elkezdik leszedni a pizzafutár mágnesét, és az orrom alá dugják. Aztán jön a „tedd ki a rajzomat!” korszak, majd a kaptam egy papírt az oviban, tedd a hűtőre anya, nehogy elvesszen.

Most már megszoktam, hogy ez a látvány fogad. Ha valamit nem akarok elveszíteni, akkor a legbiztosabb helyen a hűtőn van. Nincs is klasszikus naptárunk, amibe be lehet írni a fontosabb dátumokat, eseményeket. Egyedül arra kell vigyázni, hogy egy-egy rendrakás vagy takarítás közben nehogy kidobjam a fiam kedvenc taxis hűtőmágnesét, vagy a lányom kedvenc fényképhűtőmágnesét. Esetleg egy pótolhatatlan gyerekrajzot. Vagy csekket. Vagy bármi mást. Így lett nálunk is a hűtő a családi üzenőfal, a teendők és a szívünknek kedves emlékek lelőhelye.

Meni