Some of us are born to be Mothers... but what about those unlucky ones, who... karcolta az agyamat legalább egy milliószor olyan Született Feleségekesen ez a befejezetlen mondat tavaly ilyentájt minden egyes délelőtt, miközben megátalkodottan toltam az utcán a babakocsiban síró fiamat, akinek szokásához híven nem tetszett a világ. Kilenc hónapja éltünk akkor már az Őrületben. Úgy éreztem, egy óriási lufi van a fejem helyén, biztos voltam benne, hogy én magam vagyok A Megtestesült Szerencsétlenség, akit az ág is húz, hiszen adott egy nappal alig-alig alvó, nyűgös kis Pukkancs, aki éjjel sem tud nyugton maradni, ráadásul tél van és hó, a járdákat nem takarítják és tessék, ennek a hülye kocsinak a kerekei sem bolyonganak olyan mértékben, mint ahogy azt én elképzeltem, mikor egy évvel ezelőtt réveteg tekintettel tologattam előre-hátra a gyerekszűz babakocsit a nappaliban, készülve az anyaságra.Ha lett volna erőm, miközben lihegve taszigáltam a megfagyott hóban a babakocsit, hangosan felröhögtem volna kínomban, micsoda egy bugyuta kis naiv primipara voltam, aki anno képes volt mindennemű aggodalom, félelem nélkül belevágni a babázásba, aki szentül hitte, hogy „helyes munka- és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni bizony”... De nem volt erőm. Sem erre, sem másra, sem semmire.
Egy év telt el ezóta a belülről szétfakadós, magamban káromkodós, frusztrált, hullafáradt február óta. Nehéz megmondani, mikor dúdolgattam először, hogy „most már el fog múlni, nem lesz semmi baj, jobb lesz és aztán kicsit megint jobb lesz”, de a rend kedvéért májusra, a fiam egyéves szülinapjára teszem az innentől szép az élet-et jelölő, szívecske alakú kis post-it-et. (Elnézést, mindjárt elcsöppenek, tudom.)
Bár az éjszakáink a kölyök 19 hónapos koráig elég sok kívánnivalót hagytak maguk után, a nappalaink az első születésnapjától fokozatosan javuló tendenciát kezdtek el mutatni. A korábban a „csak akkor nyikorog, ha úgy van és általában úgy van” stílust választó kis despota – ha csak nem beteg épp – jó pár hónapja sokszor már akkor sem sír, ha könny szalad a szemébe, úgy beüti magát véletlenül, egyszerűen csak felpattan és ellentmondást nem tűrően megmutatja, hol történt a Nagy Eset, majd ezt is túléltem tekintettel büszkén felszegett fejjel arrébb kocog. Beszélni még nem beszél ugyan (sokat), de ha kimond egy szót, azt olyan elegáns finomsággal és koncentrációval teszi, hogy meg kell a szívnek szakadnia. Bár már babaként is képes volt az érzékletes érzelemkifejezésre (ti. vagy keservesen sírt vagy őrült módon kacarászott), most az érzései egész tárházát képes pusztán az arckifejezései segítségével közölni, de olyannyira plasztikusan, hogy Jim Carrey elbújhat, én meg foghatom vissza magam, hogy ne ölelgessem meg minden egyes alkalommal, mikor úgy mutat rá egy csemegeuborkára vagy úgy horkan fel az utcán parkoló autók láttán, mintha legalábbis Szemirámisz függőkertjébe pottyant volna... Vannak önálló elképzelései, de sokszor alkuképes, így például meggyőzhető, hogy a bab kiválogatása a száraztészta közül érdekesebb, mint a DVD tokok módszeres kinyitogatása; imádja a magyarázatokat, főleg azokat, amik a szépségére apellálnak (pl: vedd fel a sapkádat, mert gyönyörű vagy benne – a megfázás egyelőre nem rettenti) és úgy összességében: „csupa hév, csupa kosz, csupa tűz, csupa rossz, csupa zaj, csupa báj”...
Vitáink, küzdelmeink persze ma is akadnak bőven (az éjszakák például még mindig nem tökéletesek, az egyedül játszással is vannak gondok és a hírhedt ívbe feszítés helyett felvett egy nem kevésbé bosszantó szokást, nevezetesen, hogy ha úgy hozza a kedve, minden izmát elernyeszti és azt játssza, hogy ő a Megtestesült Gumiember és vigyorogva dől-borul, amerre lát), de hol van ez már az átóbégatott napokhoz képest, hol van ez már a rengeteg átrikoltott éjszakától? Néha persze ugyanolyan tehetetlennek és ügyetlennek érzem magam anyaként, mint mikor pár hónapos volt, néha még most is gombolyaggá gyűri az idegeimet, de míg azt, hogy három-négy hónaposan volt olyan, hogy elképzelésem sem volt arról, miért sír már megint és még mindig még most sem tartom cseppet sem viccesnek; a mostani harcaink pár nap távlatából már roppant mulatságosnak tűnnek, hiszen milyen fapofának kéne ahhoz lennem, hogy ne mosolyogjak utólag azon, hogy múltkor képes volt fél órán át üvölteni az autóban, mert az ülésen talált Signetta tollat szívószálnak nézte és nem hitte el, hogy nem a mi galádságunk miatt nem ihatja azon keresztül a vizecskéjét...
Így állunk hát 20 hónap után. Gondolom, jön még kutyára dér, az első év kínlódásai alattomosan azt suttogják, hogy ez csak a Terrible Two előtti csend lehet és a szívem mélyén már rettegek attól a perctől, mikor a szám körül mostanság folyamatosan ólálkodó boldog-huncut mosolyom a Black Hole Sun klippje óta belénk égett kényszeres-félelmetes vigyorrá olvad és újra eljön a világ vége, mikor majd szégyenkezve fut végig az agyamon minden nap, hogy én nem ilyen lovat akartam, de addig próbálok erőt gyűjteni ebből a mesés korszakból és bár tudom, rózsaszín cukormáznak tűnhet, de igyekszem kiélvezni a Béke Évét.
Sokat gondolkozom rajta, hogy azért imádom-e ezt a korszakot ennyire, mert az első év olyan nyögvenyelősen telt és most megkönnyebbültem, hogy mégis megy ez nekünk (vagy azért mert megedződtünk vagy azért, mert a Törpe lett egyszerűbb eset) vagy pedig a gyerekek második életéve tényleg ilyen meseszerűen könnyed és varázslatos, hogy mindenkinek a szíve csücske, még azoknak is, akiknek egyszerűbb temperamentumú újszülöttet dobott a gép. Szerintetek?
Petra
