Amikor az első babámat vártam és elképzeltem, milyen érzés lesz szoptatni, fantáziám a végletek között csapongott. Egyrészről ott volt az anyatejes magazinban az újszülöttjét átszellemült mosollyal szoptató, makulátlanul öltözött anyuka képe, másrészről a félelmeim, hogy egyik legfontosabb erogén zónámat egy folyton éhes kis vámpír fogja véresre csócsálni. Az igazság, ha nem is odaát, de valahol félúton volt.
Növekvő hasam fölött egyre növekedett a kosárméretem is, aminek férjemmel együtt nagyon örültem volna, ha nem derül ki már az első hetekben, hogy a D kosár demarkációs területet is jelent, hiszen a melleim olyan érzékennyé váltak, hogy én magam sem szívesen értem hozzájuk, neki meg egyenesen megtiltottam. Sokat olvastam az anyatej fontosságáról, különösen a baba életének első heteiben-hónapjaiban, és nem volt okom kételkedni, hogy a szoptatás menni fog: az apparátus készen állt, és fejben is rákészültem. Nem is estem kétségbe, amikor a szülőágyon nem sikerült mellre tenni a kisfiamat. A magasztos érzelmek helyett akkor leginkább a megkönnyebbülés uralkodott el rajtam, örültem, hogy túl vagyok életem egyik legfájdalmasabb élményén és hogy a babám egészséges. Gondoltam, majd később nekifutunk újra, a kisfiam helyében én is csak aludni szerettem volna (mondjuk vele ellentétben ordítani akkor már pont nem).
Első nap hagytak is, nagyon jólesett. Most már tudom, hogy egyágyas szobában aludni ugyan jobban lehet, de az ember lemarad a tapasztaltabb szobatársak esetleges hasznos tanácsairól is. Amikor legközelebb hozták a kis macsekot etetni, megint nem sikerült rácsatlakoznia a mellemre, ordítva tekergette a fejét. Attól kezdve beindult a daráló: a mellem közterületté vált, ahol megfordult és tanácsot osztott mindenki, aki arra járt, passzírozták, nyomkodták, megpróbálták beleerőltetni a visító babám szájába, aki ettől még elkeseredettebb üvöltésre váltott. Aztán besárgult és hosszú órákra mély álomba zuhant. Onnantól esélyem sem volt: ha aludt, egész egyszerűen képtelenség volt felébreszteni annyira, hogy egy-két gyenge kísérletnél többet tegyen a szopizásra. Akkor már kezdtem aggódni, mert hiába írták minden információs füzetkében, hogy az újszülött gyomra cseresznyeméretű, nagyon kevés is elég neki, ő nagyon keveset sem evett, a sárgaság miatt pedig még több folyadékra lett volna szüksége.
Valódi segítség helyett viszont csak a vészmadárkodást hallgathattam: háromóránként ennie kell, ébresszem fel és etessem meg, ha nem eszik, nagyon sokat veszít a súlyából, mesterségesen kell majd táplálni, nem mehetünk haza a kórházból, satöbbi. Fényterápiát írtak elő neki. Akkor sírtam először, amikor „a fénymásolóra” fektetve betolták a szobámba. Hirtelen taglózott le a tehetetlenség érzése és az, hogy mit is jelent: gyerekem született. Hogy soha többé nem fogok nyugodtan aludni, hogy valószínűleg egész hátralevő életünkben aggódni fogok érte, hogy hol van, mit csinál, jól van-e. És hogy amíg még ilyen törékeny, mennyire ki is van szolgáltatva nekem, és egyszerűen nem hibázhatok.
Beszéltem csecsemős nővérekkel, védőnővel, gyerekorvossal, de mind csak azt mondták, próbálkozzam tovább, a gyereknek szopnia kell, különben baj lesz. A gyömöszölésen kívül más ötlete sokáig senkinek sem volt. A kisfiam továbbra sem tudta, mihez kezdjen a mellemmel, akárhányan is igyekeztek megmutatni nekem és neki a megfelelő technikát. Valakinek végül, több nap után, eszébe jutott, hogy leszívhatnám mellszívóval a tejemet és cumisüvegből megkínálhatnám vele, hátha úgy elfogadja. Kaptam is egy ipari mellszívót és nekiláttam. A pokoli fájdalomtól először majdnem elájultam, de addigra felébredt bennem az anyatigris, aki éhes gyermekének saját testi épsége kockáztatásával is enni akar adni, úgyhogy összeszorítottam a fogamat és kitartottam. A tejem még nem lövellt be (erre csak akkor jöttem rá, amikor egy nappal később belövellt, és két törpe (?) vulkán nőtt a mellkasomra, amiktől aludni sem tudtam), ennek ellenére sikerült ötven millit lefejnem. Bevittem a csecsemősöknek, akik egyrészt elismerően biccentettek a mennyiség láttán, másrészt az egyikük megjegyezte, hogy ennek fura színe van, mintha véres lenne egy kicsit. De áldásukat adták, meg egy barna üveget hatalmas cumival, én pedig megkönnyebbültem, hogy van mit adnom a gyerekemnek. Róla nem is beszélve, aki három korttyal benyelte a félóra sziszegős szenvedés árán lefejt tejemet.
Onnantól kezdve ez volt: sikertelen mellre tétel után fejés és cumisüvegből etetés, kísérve a védőnők, nővérek aggódó kórusától (meg kell tanulnia mellből enni, ha rászokik a cumira, nem fog soha megtanulni szopni). Amikor a tej belövellt, nem volt gond a száz milli sem fejésenként, de a mellszívó alaposan megtépázta érzékeny testrészemet. Amikor nem bírtam többet fejni és a baba mégis éhesnek tűnt, nem vacakoltam tovább, és kértem tápszert a nővérektől. Adtak is, megjegyzéseket sem tettek, hálás voltam érte. Ismét érthetetlenül sok idő elteltével valaki javasolta a bimbóvédőt, sőt, az egyik csecsemős nővér kölcsönadta az övét, amíg be nem szereztünk egyet a boltból. Ez nem csak befelé forduló mellbimbó esetén tehet jó szolgálatot, hanem akkor is, ha a bimbó túl „vaskos”, ahogy a védőnő fogalmazott. Azzal próbálkoztam tovább, eleinte nem túl sok sikerrel.
Végül a negyedik napon, amikor a kórházi zárójelentésre vártunk, sikerült bimbóvédővel szoptatnom egy kicsit. Az oldalamon feküdtem az ágyon a kisfiam mellett, aki végre a mellemhez közelebb gyakorolta, amit a gumicumikon már egész jól csinált, és elégedetten szívott a tejből. Elöntött a boldogság, hogy van remény, talán lesz élet a mellszívón túl is, amihez képest a bimbóvédő tényleg ártalmatlan kis eszköznek tűnt. Az idillbe egy nővér rondított bele, aki a szituációra abszolút minden tekintet nélkül a házirend megfelelő pontjára hivatkozva (11-ig el kell hagyni a szobát) kitessékelt minket. Akkor sírtam másodszor. Jó lett volna, ha kapunk még öt percet.
Otthon naponta kétszer-háromszor fejtem nagyobb mennyiségeket, azokat kis edényekben a hűtőbe tettem, onnan fogyasztottuk szép sorjában. Szinte minden etetés előtt próbáltam szoptatni is, egyelőre bimbóvédővel. Néha egy-egy kortyot sikerült is innia a kisfiamnak, de a tej általában csak felgyűlt a kis szilikon kupakban és aztán folyt mindenfelé, sok nem jutott a gyomrába. Valószínűleg a szerencsétlenkedés miatt volt, de továbbra is üvöltött minden etetés kezdetén, és annyira felhergelte magát, hogy percekig tartott, mire megnyugodott és végre enni kezdett. A cumisüveget mindig kiürítette, tápot a kórház után egyszer sem kapott. Szépen gyarapodott a súlya, hamar behozta, amit ledobott magáról, az első hónapokban havi egy kilót hízott. Ráadásul kiélvezhettem a férjem segítségét is, hiszen beoszthattuk, mikor ki adja oda neki az előre lefejt tejet, a másik olyankor alhatott tovább. Három hete ment ez így, beletörődtem, hogy én már csak így fogok szoptatni: fejek és cumiból megetetem, nagyon már a bimbóvédővel sem erőlködtem.
Aztán egy nap, sétából hazatérve gondoltam egyet, leültem vele az ágyam szélére és csak úgy, à la nature odakínáltam neki a mellemet. Elfogadta. Evett. Ütemes kortyolgatásának hangjától szinte kiugrottam a bőrömből. Amikor már senki sem bíztatott, a körzeti védőnőt pedig az izgatta a legjobban, hogy a gyerek rá fog szokni a cumira és nem fogja elfogadni a mellemet (mintha addig elfogadta volna), amikor én is beletörődtem, hogy egy középkori kínzóeszköz, a mellszívó lesz az elkövetkező hónapok állandó kísérője, akkor egyszer csak működni kezdett a dolog. Talán mert nagyon elszánt voltam, talán mert egyszerűen addigra tanulta meg a megfelelő technikát (a cumi és a bimbóvédő ellenére vagy éppen azok segítségével, ki tudja). Fura érzés volt, kicsit fájt is, hiszen annyival hatékonyabban, erősebben szív egy baba, mint a gép (és más helyen is), de nagyon megkönnyebbültem és boldog voltam. Egyéves koráig szoptattam és fokozatosan álltunk át anyatejről a szilárd ételekre.
Tanulság talán annyi, hogy sok minden a tálaláson múlik. Ha a tanácsok, hogy próbálkozzak kitartóan, nem ultimátumnak vagy fenyegetésnek, hanem biztatásnak hangzanak; ha a valóban nagyon tapasztalt csecsemősök és védőnők elmondják, mással is előfordult ám, hogy a babája nem érzett rá azonnal a szopizás technikájára; ha elmondják, hogy széles az eszköztár, van egy csomó minden, amivel lehet kísérletezni. Mindez sokkal jobb, mintha valaki teljesen elbizonytalanodva feladja és esetleg még bántja is miatta a lelkiismeret. Legalább annak segítsenek, aki szoptatni szeretne! Amikor a kishúga megszületett, ezzel a sok tanulsággal és tapasztalattal felvértezve úgy gondoltam, nem érhetnek meglepetések. Nem volt teljesen igazam, de ez már egy másik történet.
Folyt. köv.
Felhőfül
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
