Azért szántam rá magam az írásra, mert a való életben nem tudok erről beszélni szemtől-szembe senkivel. Nem tudok teljesen őszintén megnyílni, sírás nélkül, józanon végigmondani az érzéseimet. Talán itt a virtuális térben kicsit ki tudom nyitni a lelkemet és egy apró hajszálnyit könnyíteni rajta.
A történet dióhéjban összefoglalva: Van egy másfél éves kisfiam. Nagyon vártuk, 3 év küzdelem után lett pozitív a tesztem, repestünk a férjemmel a boldogságtól. Problémamentes terhesség, minden vizsgálatnál jó eredmény, minden arra utalt, hogy az utolsó puzzle-darab is a helyére kerül az életünkben. Aztán az első kellemetlenség abból adódott, hogy a kiírt időpont eltelt, de semmi jele nem mutatkozott annak, hogy szülni fogok.
Türelmetlen voltam, nem bírtam, hogy mindenki százszor kérdezi meg egy nap, hogy egyben vagyok-e még. Napi szinten jártam CTG-re, az orvos mindig nyugtatott, bármelyik percben eljöhet az idő, legyek nyugodt, készüljek a babám érkezésére. Igyekeztem így tenni, bár bevetettem minden népi praktikát a csípős ételektől a sétálásig. Aztán eljött a 40+6 nap. Éjszaka szörnyű álmom volt, a mai napig emlékszem rá. Nyár volt, csuromvizesen ébredtem az éjszaka közepén, valami megmagyarázhatatlan rettegés keltett az álmomból. Én se hittem sosem az ilyesfajta dolgokban, a világ legracionálisabb embere vagyok, de utólag visszagondolva félelmetes az egész. Persze hamar túltettem magam rajta, ittam egy pohár tejet, éreztem, ahogy a babám rúg egy hatalmasat, és megnyugodva aludtam tovább.
Reggel szokás szerint a CTG-vel kezdtük, jókedvűen ültünk a váróteremben, egy hatalmas szendvicset majszoltam a várakozás alatt, miközben az összes nővérke odaszólt egy-két biztató szót, mint pl. „remélem, még ma találkozunk a szülőszobán”. Én következtem, a nővérke rám tette a gépet. Nagyon nem akarózott rendesen hallani a szívhangot, és mozgástevékenység szinte abszolút nem volt. Semmi rosszra nem gondoltam, mivel régi gép volt, azt hittem, nehezen találja meg és ennyi. Aztán 2-3 perc múlva rossz érzés kapott el, láttam, hogy valami nagyon nem jó. Telefonon lehívták a dokimat, aki szintén megpróbálta ide-oda tologatni a CTG-fejet a hasamon, kevés sikerrel. Kérte, hogy menjek le vele az ultrahangra. Egy árva szót sem szólt, meg se mutatta a monitort, nem válaszolt arra, hogy baj van-e. Kb. 5 perc nézegetés után annyit mondott, megyünk a műtőbe, császár lesz, a baba nem érzi jól magát.
Megkönnyebbültem, hiszen ez számomra azt jelentette nincsen annyira nagy baj, csak kiveszik és kész. A műtőbe menet útközben rám kötöttek megint egy CTG-t, ami akkor már semmit nem jelzett. Rohantak velem, nekem perceknek tűnt az egész, fel se eszméltem és már kivették belőlem a kisfiam. Nem sírt fel. Nem mutatták meg, annyit mondtak, hogy kisfiú. Kértem, hogy mondják meg, mi van vele, de csak azt a választ kaptam, hogy egyelőre nem tudnak semmit. Kb. egy óra múlva bejött az orvosom, aki azt mondta, a kisfiamnak már nem volt szívhangja, amikor kivették, újra kellett éleszteni, ami sikerrel járt, de nem tudják, mekkora a károsodás mértéke. Kérdeztem, hogy mi történt vele, mi volt a baj, de azt mondta az orvos, hogy ezt egyelőre senki nem tudja, annyi biztos, hogy a lepény el volt öregedve nagyon. Igyekeztem higgadt maradni és boldog voltam, hiszen élt, és most csak ez számított.
A férjem lefényképezte nekem, gyönyörű nagy baba volt, 4250gramm, és még a csövek ellenére, amit az intenzíven kapott, sem nyújtott szörnyű látványt. Végiggondoltam mindent, hogy járni kell majd fejlesztésre, hogy le lesz maradva egy kicsit a társaitól, de ez volt minden, amire akkor gondolni tudtam. A férjem szerint már irreálisan józan maradtam és nem értettem, hogy miért néz rám minden nővérke párás szemekkel és miért sajnálnak. Én biztattam a körülöttem lévő embereket, az anyukámat, a testvéremet, hogy megbirkózok én ezzel, kicsit nehezebb lesz az élet, mint az eredeti terv szerint, de bírni fogom. Ennek az egésznek a harmadik napon vetett végett a babám orvosa. Bejött hozzám és elmondta, hogy a kicsi nem reagál semmire, valószínűleg nagyon súlyos agykárosodást szenvedett, és sohasem fog tudni járni vagy beszélni, egész életében vegetálni fog.
Nem értettem, nem hittem el. Olyan nagynak és erősnek tűnt, tudom, hogy ez mennyire hülye érv, de akkor nem tűnt annak. Teltek a napok, jártam be hozzá, simogattam, ennél többet nem is tehettem, hiszen szondán át táplálták. 2,5 hónapos volt, mikor azt mondta az orvos, hogy hazavihetjük, ők nem tudnak mit csinálni, megtanították a szondán át táplálást, kiokítottak a teendőkről, kiírták a kontrollt és hazaengedtek. Nem tudtam, fogalmam se volt mi szakad a nyakamba.
A kórházban ellátták helyettem, én csak csodáltam, ahogy nő, simogattam, énekeltem neki. Nem tudtam, mekkora lelki és fizikai teher a nap 24 órájában figyelni egy ilyen pici babát, aki a saját nyálától is megfulladhat. Megszállottan próbáltam vele kapcsolatot teremteni. Erőltettem, hogy forgassa a fejét, hogy nézzen rám, hogy tegyen bármit. Hisztérikus rohamaim voltak, amikor elbuktam újra és újra. A férjem sokkal higgadtabb volt, talán jobban el tudta fogadni, és bármilyen szörnyű, jobban tudja szeretni is nálam a fiunkat. Szeretem én is őt, bármit megtennék érte. De közben elgondolkozok azon: mi lesz velem? Mi lesz az életemmel? Soha többet nem fogok dolgozni? Mindig nagy családot akartam, de szóba sem jöhet másik gyerek, nem bírnám.
Dühös vagyok a férjemre, mert ő elmehet reggelente, emberek között lehet, miközben én a nap 24 órájában ugyanazt teszem. Nézem ezt a kisembert, aki bár látszik, hogy nagyon beteg, de szép, aranyos vonásai vannak, látszik, milyen gyönyörű kiskölök lenne. Nézem őt és elgondolkozom, vajon mit foghat fel a világból? Vajon érez-e bármit, vannak e fájdalmai, örül-e bárminek? Persze van bennem mi lett volna, ha és önvád is, hogy mi az én felelősségem a történtekben. És önvád van bennem, azért is, mert sokszor eszembe jut, hogy szeretném visszakapni a régi életemet, szeretném, ha nem az lenne a legnagyobb örömöm, hogy hétvégén elmegyek bevásárolni egyedül. Ha legalább tudnám, egy percig is tudnám, hogy tudja, hogy itt vagyok és foglalkozok vele, boldogon csinálnám. De nem tudom. Intézetbe nem fogjuk rakni, ez első perctől biztos volt, nem tudnánk úgy élni, hogy tudjuk, ő valahol van és mi nem vagyunk mellette.
Nem hibáztatok se orvost, se sorsot, se Istent, azzal semmi nem változna. Csak nézem őt, és remélem, egyszer csak egy szikrányira meg fogom látni a szemében, hogy nem hiába teszek mindent.
Móni
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
