Enahma második kislányának szüléstörténete nem csupán egy új élet születésének öröméről szól. A kismama terhességének 40. hetén elvesztette édesanyját, és férje is kisebb balesetet szenvedett. Ő pedig már csak túl akart lenni a szülésen.

Végül öt óra és egy gátmetszés után világra jött több mint négykilós kislánya, akiben édesanyja vonásait fedezte fel. Te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted? Küldd el a bezzeganya kukac freemail.hu címre.

Fogalmam sincs, mikorra voltam kiírva, pedig még nincs másfél éve. Talán akkor még emlékeztem rá, de nem biztos. Túl sok dolog történt ahhoz, hogy ilyen, viszonylag jelentéktelen dolgok megmaradjanak.

Szeptember 7. volt, amikor a férjem sántítva jött be este: egy kisebb, ház körüli építkezés folyt éppen, ő pedig leesett a megbillent állványról, és csúnyán beütötte a lábát. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, ezért én sem foglalkoztam vele. Az élet egyébként is folyt, egy határidős fordításom utolsó simításait végeztük a szerkesztővel, ráadásul ott volt az alig húsz hónapos elsőszülöttem, Ármin, aki már annyi idősen is folyamatosan beszélt, és nem volt olyan járóka, amelyből ne tudta volna kiküzdeni magát. Ezen kívül villámgyorsan el tudott jutni bárhonnan a számítógépemhez, ahol kapásból a Reset gombra repült rá. Kétszer is megesett, hogy elszállt miatta pár órányi munkám.

Másnap, 8-án végre befejeztük az utómunkálatokat, és nekiálltam babaruhát mosni, mivel mégiscsak már a 40. hét környékén jártam. Átöblítettem a régi rugdalózókat, bodykat, pelusokat, teregettem, pakoltam, szórakoztattam Ármint. A mosás a következő napra is áthúzódott. Arra emlékszem, hogy éppen a frissen mosott ruhákat vittem ki az udvarra, hogy kiteregessem, amikor a férjem megállított.

– Hívott a húgod – mondta.

Csodálkozva néztem rá. Ők ketten szinte soha nem beszélgettek egymással.

– Téged? Mikor?

– Azt mondta, hogy ő nem meri neked elmondani, de most hívta anyád élettársa, hogy anyátok nem lélegzik.

Emlékszem, hogy automatikusan teregetni kezdtem.

– Anyu? Meghalt? – kérdeztem vissza.

– Igen.

Majdnem a mosás felét kiteregettem, mire eljutott a tudatomig. Vagy inkább a tudatomtól a kezemig. Remegni kezdett, és le kellett ülnöm.

– Majd én befejezem – vette fel férjem a lavórt, és folytatta a teregetést.

Furcsa volt, leszállt a köd, és teljesen elvesztettem az időérzékemet. Mintha álomban mozognék: minden egyszerre volt fizikailag érzékelhető, mégis valószerűtlen, és valahogy nem volt értelme az egésznek. Marhaság. Anyu nem halt meg. Régóta fenyegettek vele az orvosok, de ő mindig kiröhögte őket. Lehetetlen.

Aztán emlékszem, hogy telefonáltam. A húgomnak, nagynénémnek, megint a húgomnak. Furcsa volt a sírása, majdhogynem hisztinek éreztem, halálosan idegesített. Nagynéném látszólagos kimért nyugalma, gyakorlatiassága sokkal jobb volt.

Meghalt. Tényleg.

Nem egészen két hete volt nálunk. Igaz, már két éve mondták, hogy talán hónapjai vannak hátra, mégsem hittük volna soha, hogy tényleg el fog menni. Nem az a típus volt. Nem az a meghalós fajta. Ahogy te meg én sem.

Másnap nem Paksra mentünk be NST-re, ahová pedig tartozunk, hanem Szekszárdra, ahol a választott orvosom volt (nem az, aki a fiamnál, mert ő sajnos időközben nyugdíjba ment). Nagyon rosszul voltam, émelyegtem, és egyre csak az a fénykép járt a fejemben, amit a húgom készített anyuról, már holtan. (Talán morbid, de én kértem, hogy készítsen egyet. Tudtam, hogy nem lesz alkalmam felmenni, és megnézni anyut valamelyik hullaházban a hamvasztás előtt, sőt, igazából a hideg is kirázott erre a gondolatra. Viszont szükségem volt arra, hogy lássam, hogy tényleg... Évekkel azelőtt ugyanis, amikor egy szerencsétlenségben meghalt a barátom – fiúm –, nem láthattam holtan, csak az urnáját, aztán évekig nem bírtam elhinni, hogy tényleg ő volt, hogy tényleg meghalt. Tudtam, hogy szükségem lesz a látványra ahhoz, hogy le tudjam majd zárni egyszer az egészet. Hogy le tudjam magamban – le lehet? – zárni az anyámat.)

Szekszárdon megkértem az orvost, hogy hadd szüljek meg másnap: a férjem ekkor már alig tudott járni, a húgom óránként hívott sírva, szerettem volna minél hamarabb túlesni a szülésen, hogy tudjam intézni a temetést, találkozhassak a húgommal, és a férjem pihenhessen, ami Ármin mellett nem nagyon volt lehetséges.

Volt még egy oka ennek a kívánságnak: fogadott nagymamánk, az egyetlen nem vér szerinti rokonunk, aki viszont összes rokonunknál többet segített, csak hét végére ért rá lejönni. Egyszerűen nem értem rá máskor szülni.

Az orvosom kelletlenül ugyan, de beleegyezett, hogy másnap reggel nyolcra bemenjek, és megindítsák a szülést. Pedig valamikor – talán évszázadokkal azelőtt? – szerettem volna másodjára teljesen természetesen szülni, a fiamat a 42. héten oxitocynnal „csalogatták elő”, de ekkor már nem problémáztam a természetes szülésélményen és hasonlókon. Túl akartam esni rajta.

Még aznap, csütörtök este megérkezett Ági, a nagymama, mivel pénteken nem voltak órái, aztán korán lefeküdtünk, mert tudtam, hogy másnap hosszú nap vár rám. De nem tudtam elaludni. Előző éjjel sem aludtam sokat, szinte folyamatosan anyu képét láttam magam előtt, azt hittem, megint lelki oka van a nem-alvásnak, de aztán jöttek a fájások: eleinte húszpercenként, aztán egyre gyakrabban, ahogy a nagykönyvben meg van írva. (Persze, simán lehet, hogy mégiscsak a lelki ok volt az elsődleges a szülés beindulásában is.) Éjfélkor bementünk a kórházba, ahol az ismerős környezet, és a hozzá kötődő emlékek (hat órán keresztül egyperces, oxitocyos fájások) hatására elmúltak a fájásaim. (Másik lelki ok.) Viszont mivel már három ujjnyira ki voltam tágulva, burkot repesztettek, és újból megindult a már ismerős hullámvasút.

Ahogy a fiamnál, itt is az NST-görbéjét nézegettem, és megállapítottam, hogy bár nagyon fájnak, a fájások mégsem voltak olyan rettenetesen magasak (mármint a gép szerint, én azért máshogy éreztem) és olyan gyakoriak, mint először.

A férjemmel kettesben voltunk a szülőszobában, ezért ő először leült, majd lefeküdt a kőre, mivel akkor már állni sem tudott.

Kint sötét volt, az éjszakás személyzet sehol sem mutatkozott, a férjem belemerült saját fájdalmába, haza azonban nem ment, hiába küldtem.

Szörnyen egyedül éreztem magam, és az járt az eszemben, hogy meghalni is egyedül hal meg az ember. Azzal vigasztaltam magam, hogy anyut végül is álmában érte a halál, ezért nem kellett ezzel a félelemmel, az egyedülléttel szembenéznie, én viszont ott szemeztem vele, ahogy a fájdalom újra meg újra végighullámzott rajtam. Iszonyúan fájt. És nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy egyszer azok a gyerekek, akiket ilyen kínnal hozok a világra, és annyira szeretek, szintén szembe fognak nézni ezzel a félelemmel, szintén meg fognak halni. Végig Weöres Sándor sorai jártak az eszemben, és akaratlanul is szégyenkeztem: „Gyermekgyilkos mindannyi szülő, nem-lévőt létbe rántott, és meghal, aki e világra kijő.”

Valamivel később szóltam a férjemnek, hogy kerítsen elő valakit, mert úgy érzem, eljött a kitolási szakasz. Jöttek is, szétszedték az ágyat, aztán nekiálltunk kínlódni: éreztem, hogy a lányom oda-vissza mozog a szülőcsatornában, csak nem akart kijönni. Végül elveszítettem a türelmemet, és rászóltam az orvosra, hogy vágjon már gátat, nem érdekel, legyen már vége. Kelletlenül tette meg, és kelletlenül varrt is össze – nyilván simán megszülhettem volna gátvédelemmel is Elzát, ha még félórát ott erőlködöm hulla fáradtan, és közben nézem a férjem arcát, ahogy megpróbál a szülésre figyelni, de közben már szinte szürke a fájdalomtól.

Végül összesen öt óra vajúdás és egy gátmetszés után megszületett a lányom. Nem sokkal maradt el a fiamtól, talán ha 42 hétig bent lett volna, még le is körözi: 56 centi volt, és 4130 gramm. Vannak olyan képek, amelyeken meg sem tudnám őket különböztetni, ha nem más lett volna a szülésznő, aki tartja őket.

A szülés után hazaküldtem a férjemet, hadd pihenjen, én pedig a saját kezembe vettem az irányítást. Elég jól ismertem a kórházat, a fiam miatt jó bő másfél hetet bent kellett töltenem (egy hetet előtte, négy napot utána), ráadásul már nem első gyerekes anyuka voltam. Legelőször is közöltem, hogy nem fogok fekve pisilni, sőt, katétert sem fognak feltenni, szépen kimegyek saját magam a WC-re. (Első alkalommal katétereztek, és igazán nem hiányzott újra.) Határozottságomnak meglett az eredménye: saját lábamon kimehettem pisilni, utána ülve(!) elfogyasztottam a reggelit, aztán kikértem a lányomat a csecsemőosztályról, és közöltem, hogy nem is adom vissza. Csak a csecsemőosztályos vizit erejéig hagytam, hogy elvigyék, vagy két órával később, én pedig kihasználtam az alkalmat, és elmentem zuhanyozni. Utána elővettem a Tracy Hogg-féle „A suttogó mindent megold”-ot (amit Tracy alig néhány héttel a halála előtt fejezett be, jutott akkor is eszembe), megnéztem, hogyan és hányszor szoptassak ahhoz, hogy meginduljon a tejem, és utána szigorúan tartottam magam hozzá.

A fiammal volt lehetőségem kitapasztalni a szoptatás összes mizéria-részét: az első hetekben alig volt tejem, aztán négy hónapos kortól muszáj volt hozzátáplálnom, mert nem volt elég, hiába szoptattam és fejtem és szoptattam és fejtem... Na nem. Már a kórházban megkezdtem a szoptatás-fejés önkínzást, úgy és olyan gyakran, ahogy „Tracy mondta”, és meg is lett az eredménye: Elza két napon belül visszanyerte a születési súlyát. (A fiam két és fél hetesen.) A szoptatások között kényszerítettem magam arra, hogy aludjak (a mobilomat kikapcsoltam, a rokonokat megfenyegettem, hogy ne látogassanak, de a húgom végül csak lejött Pestről két hónapos kisfiával, akit anyu még láthatott...), a lányom mellettem aludt egy kiskocsiban: tudtam, hogy otthon nem lesz lehetőségem pihenni. Igazam lett: a következő három hónap életem egyik legnehezebb szakasza volt: férjem ágyhoz kötve feküdt, rám maradtak az állatok és a fiam, akit a húga születése, apja depressziója és anyja gyásza szinte teljesen megvadított.  Most, hogy visszanézek, azt mondom, nem volt hiábavaló ez a szakasz sem, néhány dolgot meglehetősen átértékelt az életemben, de akkor csak az állandó fáradtságot éreztem, és majdnem fél év kellett ahhoz, hogy regenerálódjak a szülés után: a gyermekágyas időszakban semmit nem tudtam pihenni.

Akkor azt hittem, nem akarok több gyereket.

De most, amikor este lefekvés előtt behallgatok a gyerekek szobájába, vagy amikor néha Szekszárdon a szülészet alatt megyek el a kocsival, újra megfordul bennem, hogy jó lenne még egy. Aztán pedig az, hogy talán nem kellene még egy nem-lévőt „létbe rántani”.

Elza egyébként nagyon hasonlít anyura, azaz anyu babakori képeire.

Egy elment, egy újabb jön. Ez a világ rendje.

Csak szülőként olyan nehéz elfogadni, hogy egyszer nemcsak mi, de a gyerekeink is menni fognak...

Még valami: Elza fülén láthattok egy piros foltot. A következő hetekben fotókkal dokumentálva megmutatom, hogyan alakul ki a haemangióma, és mit lehet tenni ellene.

Enahma