December 8.
Hétfő reggel 8-ra hívtak be.
Elküldenek egy vérvételre – hiányzik az alvadás –, aztán várnunk kell, aztán egy doki felveszi az adataimat. Jól elbeszélgetünk arról, hogy a gyerek az élet értelme, és egy nő életének kiteljesítője, így nem szempont, hogy 38 éves vagyok, legyek túl ezen az egészen, aztán hat hónap múlva vágjunk bele újra. Támogató, ahogy beszél. Ja, és mellesleg este 6-ra kell majd visszajönnöm, mert a lamináliát akkor helyezik fel. Miért nem most? Itt vagyok. Mert ez az eljárás.
Az osztály, mint egy francia hotel a nyolcvanas évekből. Az étkezőben várunk, aztán felvétel, vicceskedő nővérke. Kérdezi, dohányzom-e, mondom, az utóbbi két hétben igen, de ne írja be. Amit a papírokból láttam, megértem – mondja. 158 centi, 50 kiló, a beteg fél a beavatkozástól, végeztünk.
A Pandával kettesben töltjük a napot, dolgokat intézünk, összebújunk. A nap vége felé olyan érzés, mintha én lennék hamupipőke, akinek éjfélre haza kell érnie a bálból. Vagy a haladékot kapott halálraítélt. De az nem én vagyok.
Visszavisz. Mikor a kapu előtt kiszállok az autóból, azt mondja, meg ne nézzem. Hirtelen nem tudok felelni. Miért? Mert ne! Ígérjem meg! Nem ígérhetem meg, látni szeretném. Úgyis ott leszel – mondom neki. Jó, de ne nézzem meg. Sírhatnékom támad. Mosolygok rá. Holnap várlak.
Elkések, de a gonosz mostoha nincs a helyén, így nem derül ki. Kapok ágyat, átöltözöm, lefekszem. Fél 11-kor szólnak, itt az orvos. Lamináliára fel. Fiatal, kissé bizonytalan hangulatot árasztó doktor, de nyugodt vagyok, hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Hármat kapok, ezek egy ujjnyira fogják tágítani a méhszájat. Hány ujjnyi kell összesen, kérdezem. Négy. Oké.
Lefekszem, enyhe görcsök, mikor magamhoz térek, már világos van. Éjszaka semmi görcs, semmi vérzés, aminek nem örülök, de nem is pánikolok. Félálomban a néhány napja kezdett megerősítéseimet mormolom magamban: kinyílik a testem, könnyedén és gyorsan engedi el ezt a magzatot.
Nyolckor jönnek értem, szülőszoba. Leültetnek a társalgóba, várok. Körülöttem hatalmas hasú, mosolygós kismamák, bennem a halálra ítélt. Nem passzolok ide. A kibaszott kurva életbe!
Bekísérnek egy hátsó helyiségbe, inox tolóajtók, középen egy ágy, sok erős lámpa, csendes nyugalom. Húshűtőre emlékeztet, ezt a Panda mondja később. Nevetünk.
Fél kilenckor infúziót köt be a szülésznő. Kedves, az első ember itt, aki bemutatkozik. Nem mintha amúgy hiány lenne kedvességből, szívet melengetően emberséges mindenki, akivel találkozom. Fájásokat indukálunk, mondja, aztán magamra hagy.
Olyan az ágyam, mint a Doktor House-ban, gombokkal állítható rajta egy csomó minden, mégsem kényelmes. Nem számít. Körülnézek, aztán magamba mélyedek. A megerősítéseimre és a vizualizációimra gondolok. Elképzelem, ahogy kinyílik a méhszájam – pontosabban karámkaput képzelek, amit manók tárnak ki, majd rengeteg lovacska özönlik ki rajta feltartóztathatatlanul. Légi felvétel.
Időnként bejön a szülésznő, már menstruációs görcs-szerű fájdalmakat érzek, amik hamarosan hatpercenként érkeznek. Megdicsér. Alig másfél órája kezdtük.
Fél 11-kor érkezik a Panda. Örülök neki, elmegyek pisilni. Alig tudok, mintha a húgyhólyagom is görcsben állna. Deszar! Visszamegyek, útközben vészjelet ad le az infúziós állványom, „szabad folyás” a kód. Valaki megjavítja.
Lefekszem, a fájások hamar kétpercesekre kapcsolnak. A Panda stopperral mér, azt mondja, órát lehetne igazítani hozzám. A szülésznő jön-megy, érdeklődik, a Panda beszámol, én megerősítek és vizualizálok, a fájások között a légzésemre figyelek. Úgy érzem, egész jól megy. Fájdalomcsillapítást javasol a protokoll, nemet mondok, a tudatommal szeretnék irányítani. A protokoll engedi.
Azt hiszem, félek, hogy túl sokáig fog tartani, ezért a megerősítésben az elenged szót valamikor útközben lecserélem: „a testem kilöki a magzatot”.
Rákapcsol az érzés, erősödik az összehúzódás, néha kettő között alig van időm pihegni. Oké, tárgyaljunk a csillapításról, mondom a nőnek. Epidurált nem szeretnék, mert fáj, és mert akarom az altatást a végén. Utóbbiról hallgatok. Elmondja, mit lehet, melyik miért jó. Közben háromszor is időt kérek, az összehúzódás ereje magamba fordít. Az epidurált folyamatosan lehet adagolni, mondja, ki tudja, meddig tart ez az egész, akár két nap is lehet. Meglepődöm, én nem így érzem, bár azt egyikünk sem sejti, mennyire közel a befejezés. A Panda biztat, ő érzi, hogy nem tart soká.
A nő magunkra hagy, gondoljam át, addig hozza az orvost, hogy megvizsgáljon, hátha tovább tudunk lépni a burokrepesztésre. Elmegy, nem sokkal később utána küldöm a Pandát: hívja vissza, kell az a csillapító most! Panda el, néhány pillanattal később minden eddiginél erősebb összehúzódás, őrült fájdalom, izzadok, nyögök, nem bírom ki ordítás nélkül. Nyomnom kell – kiabálom, olyan érzés, mintha a lábam között egy hatalmas síp lenne, amit valaki fúj, de a vége be van fogva. Képtelen vagyok mozdulni, egy pillanattal később a lamináliát kilövi a testem, majd meleg folyadék önti el a lábamat, érzem, hogy kicsusszan valami, és vége.
Nyomtalanul elmúlnak a görcsök, életem legőrjítőbb fájdalmából egyetlen pillanat alatt csend lesz és nyugalom. Mire a szülésznő és az asszisztens visszaér, én csak fekszem, és annyit mondok: azt hiszem, kijött. Igen, ide már nem kell fájdalomcsillapító, mondja, és közben azt vizsgálják, mi van és mi nincs meg. A méhlepény nincs, masszírozni kezdi a hasamat, fáj, ordítok, kedvesen arra kér, inkább kussoljak. Igaza van, ez inkább megkönnyebbült ordítás volt, így a légzésemre figyelek, nem törődöm a nyomkodással. A méhlepény is kint van.
Alig hiszem. Kétszer is rákérdezek: kész? Kész. Láthatom? A kérdésemet pillanatnyi dermedt csend követi. Panda az ajtóban áll, nem tudom pontosan, mit látok az arcán, talán azt üzeni: ne! Ha itt minden kész, utána, mondja az egyik nő.
Rendbe tesznek, normálisan pisilek végre, leszarom, hogy ágytál, ez most a részegen pisilésnél is jobb érzés, pedig eddig azt gondoltam, annál jobb nincs.
Nézze – szól az egyik nő, és felém tart egy tálacskát, benne egy bíbor színű apró emberke fekszik. A szeme csukva, mintha nem is lenne igazi, mintha sosem élt volna. Pedig nemrég még a hasamban kalimpált, hogy örültünk, mikor az ultrahangon láttuk. Egy apró kislány, aki majdnem a mi gyerekünk lett. De nem mertem. Féltettem a világtól, eldöntöttem helyette, hogy nem lenne jó élete, hiszen kórházról kórházra kellene járnia, hiszen a szíve, a kis feje, a belei… A szenvtelen hangú doktor szenvtelen hangon megmondta. Én pedig tudtam, hogy megölnék mindenkit, aki bántaná, csak mert más, vagy ha csak ferdén nézne rá, és ugyan mi jó várhat egy Down-szindrómás kislányra, akinek folyton a sitten ül a mamája..? Sosem tudom meg, hogy jól döntöttem-e.
Egyetlen pillantás, ennyit engedélyez, aztán el is veszi. Nem értem, miért, talán attól fél, hogy beparázom, de nem vitatkozom. Kérdezek valamit, válaszol. A nyomás miatt, és hogy vékony a bőre. Nem érzek semmit. Megbeszéltem, megértettem, elengedtem, most úgy érzem, minden tiszta és egyértelmű. A jelenben maradok, hisztinek helye nincs.
Két orvos jön, az egyik megjegyzi, hogy ez elég gyorsan ment. Elég gyorsan? – kérdezem. Nem érti, mindegy. Hogy nem altatnak el, de kiöblítik, meg gyógyvizes mittudomén, jól hangzik, elhiszem. Csak nyugtatót meg fájdalomcsillapítót kapok, ha már ezt így kibírtam. Sajnálom, de azért mondom, jó. Rideg arcú doki a kezembe döfi, valaki talán kérdez valamit.
Mikor legközelebb kinyitom a szemem, csend van és félhomály. Puha, meleg takaró alatt fekszem, mellettem a Panda ül egy széken. Vége van. Mégis elaltattak, vagy nem értem, mi történt, megkérdezem tőle kétszer is, de valahogy most sem emlékszem a válaszra. Mindegy. Teljesült, amit választottam, az agyam újraindul, hátha így majd azt hiszem, álom volt az egész. Még fekszem kicsit, a Panda odafúrja a fejét, simogatom, jó ez a nyugalom. Nem szólunk sokat.
Rendbe tesznek, visszavisznek a saját ágyamba. Kapok ebédet, töltött csirke, mintha ünnepelnénk. Pedig tort kéne ülnünk, valaki meghalt. Valaki, aki a gyerekünk lehetett volna.
A Panda mellém fekszik az ágyra, ha valaki bejön, ki fognak dobni – mondja. Nem érdekel, felelem. Csak összebújunk. Csend van és nyugalom.
Leia Organa
