Annyit magamról, hogy egy ötéves kisfiú 34 éves anyukája vagyok, az ország legkeletibb megyéjéből. Sajnos csak egy gyermek anyukája, mert a józan ész néha felülírja, amit a szív szeretne. Szépen indult minden, a férjemmel (akkor még csak a párom volt) elvégeztük a főiskolát és közös lakásba költöztünk. Egy lakásba, ami a szüleim nevén volt, illetve még mindig van, mert csak ők voltak akkor hitelképesek. 2006-ot írunk.
Belevetettük magunkat az új, független munkáséletbe. Jó munkahely, viszonylag jó fizetés két ember számára, de nem a banknak. Két év múlva esküvő, minden szép és jó volt. Aztán megszűnt a munkahelyem és innentől minden elindult a lejtőn.
2008-at írunk. 28 éves voltam, gyermektelen és munkanélküli. Állásinterjúk első kérdése: van-e gyerek vagy hogy mikor lesz.
A huszadik ilyen kérdés után akkor vessük bele magunkat a gyerekprojektbe. 2010-et írunk már. Ekkori egyenlegünk: 1 fizetés, 1 munkanélküli, hitelképtelenség, 30 évesen. A kisfunk 2010 augusztusában megszületett, imádom, életem értelme, de ami egy kisgyerekes anyával a munka világában történik, az leírhatatlan mélységekben jár.
A gyermek mellé segítség, nagymama van, de őt sem lehet mindig mozgósítani, így csak olyan munkahely jöhetne szóba, ami 8-tól 4-ig van. Ez ritka, mint a fehér holló. De csak akadt egy. A közmunka. Diplomával, két nyelvvizsgával 75 ezer forintért (melyben támogatások, emelt fizu, minden benne volt.) De én mégis nagyon örültem ennek, mert legalább éreztem, hogy kellek még, hogy végre kimozdulhatok. 2013-at írunk már, 32 évesen, 5 év munkanélküliség után, végre két fizetés, de még mindig hitelképtelenség. Mert mint kiderült, hivatalosan munkanélküli vagyok (nesze neked, közmunka program).
2015-ben csak találtam magamnak egy rendes, viszonylag jól fizető és tényleg családbarát munkahelyet. Ekkor felvetettem a férjemnek a következő gyermek kérdését. A családban ő az, aki az eszére hallgat, én vagyok, aki a szívére. És ő visszakérdezet: Miből?! Vita, haragszomrád, stb. De be kell látnom, teljesen igaza volt.
Elmúltam 34 éves, ha gyereket szülnék, megint három év kiesne a munkából. Három évig egy fizetésből élni már négyen, lehetetlen küldetés. És 37 évesen kezdhetnék elölről megint mindent. Most talán, de csak talán (mert még folyamatban van) végre egy nagyon minimális összegre hitelképesek leszünk (40 évre) és végre a lakás, ami eddig a szüleimé volt, a miénk lehet.
Viszont ha még egy gyermeket szülnék, több esélyünk nem lenne egy saját lakásra már, vagy hogy egyáltalán az elkövetkező 5-10 évben bármerre is továbblépjünk.
De ezzel nem csak mi vagyunk így. Körbenézek a baráti körömben, tízből egy él saját lakásban, mindenki 35 évesen vagy albérletben, vagy a szülei által vett lakásban lakik, vagy rosszabb esetben a nagyitól örökölt lakásban, vagy otthon szülőkkel, férjjel, gyerekkel. Az óvodában is jóformán csak egyke gyerekeket látok, 26-ból öt-hatnak van testvére csak. És beszélgetve a barátokkal, mindenki azt mondja, hogy (nagyon csúnyán hangzik, de) miből legyen második gyerek?
Én nagyon-nagyon szeretnék még egy gyereket, de sajnos kénytelen vagyok az eszemre hallgatni és nem a szívemre. Mert ha tényleg előre akarunk lépni az életben és 50 évesen nem még mindig albérletben akarunk lakni, akkor erről a vágyamról le kell mondanom.
Sajnos ez a valóság. Dönteni kell: lakás vagy gyerek? Ész vagy szív? Sajnos az ész nyert, egygyermekes anyuka maradok, a kisfiam meg egyke lesz.
wildcat29
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
