Negyvenen túl az első gyermekemet várva volt (és van) bennem távolságtartás mások élményével kapcsolatban, mert nyilvánvalóan mindenkinek személyre – valamint a körülményekre – szabottan a magáé adatik meg, ami úgysem hasonlítható. Ezért a tudat szintjén félni sem féltem a szüléstől; az ostobák nyugalmával azt hajtogattam, hogy a világtörténelemben előttem annyian túlélték. Ez nem azt jelenti, hogy tudat alatt nem rettegtem tőle; az utolsó hetekben nagyon nyomasztó szüléssel kapcsolatos álmaim voltak.
„Természetes” szülésre készültünk – már amennyire ilyen létezik ma Magyarországon, a „háborítatlan” szót le sem merem leírni –, kifejezetten azért, mert a kislányunk lombikprogrammal fogant, elv volt, hogy legalább a születése során „dolgozzon meg” az életéért. Én elég nagy hisztérika vagyok, a fájdalmat pedig nem jól tűröm, de ugyanakkor akaratom is van – amit eldöntöttem, azt keresztülviszem –, tehát bíztunk abban, hogy a gyerek érdekében egyszerűen kibírom valahogy. A terv papás szülés volt, kádban (ehhez nagyon ragaszkodtam), hangsúlyozottan gátvédelemmel – annak, hogy „ott” megvágnak, a gondolatata is elviselhetetlen – egy magánklinikán, egy olyan nőgyógyásszal, akihez évek óta csak azért jártam, mert nő (nekem mindig fontos volt, hogy ne egy férfi matasson a lában közt, hanem valaki olyan, akinek feltehetően már volt hasonló élménye, így talán szorult belé némi empátia és megbízhatok benne). A nőgyógyász ajánlott egy szülésznőt is; az utolsó hetekben hozzá jártam ctg-re, hogy „összeszokjunk”. Nagyhangú, olyan kosárlabdás típus volt.
Sehogy se tetszett; különösen azután, hogy miután egyszer elkésett a ctg-ről, azzal mentegetőzött, hogy „olyan szép szülése volt.” Nekem ez értelmezhetetlen volt, egészen elképedtem, ezek után kifejezetten féltem, hogyha majd hisztizni kezdek, ad két pofont. A ctg-t ekkor amúgy egy másik szülésznő rakta fel – olyan slampos, tehenészlány jellegű – és ahogy egymásra néztünk, volt egy olyan nagyon biztos felismerésem, hogy nála fogok szülni. Nem ez volt az egyetlen megérzés. Egy amerikai terheskönyvből készültünk az eseményre, és abban bukkantunk az „emergency birth”-re, azaz rohamszülésre. Addig nem hallottam erről, de ez is megszorította a szívemet és a férjemmel – biztos, ami biztos – betaníttattam a levezetést, hogyha bármi történik, ráismerjen a helyzetre (és meg tudja oldani).
És még volt egy dolog. Ugyan az ember azt gondolná, hogy egy lombikgyerek születését nem lehet elszámolni, én elhánytam a papírokat és úgy emlékezetből mondtam be a fontosabb dátumokat. Amikor a nyolcadik hónapban járva véletlenül az iratokra bukkantam, láttam, hogy egy héttel később van a „terminus”. Erről persze akkor már nem igazán lehetett meggyőzni a nőgyógyászt, viszont semmiféleképpen nem akartam, hogy a „túlhordás” veszélye miatt valójában idő előtt megindítsa a szülést; külön kértem, nehogy így tegyen. Így múlt el az első időpont, egy keddi nap, és közeledett a második, az enyém, egy héttel később, ugyancsak egy kedd. Ekkor már nagyon sokan nyaggattak, megvan-e a gyerek, a doki is állandóan problémázott, hogy „a biometrikai adatok alapján, stb.” és rám is átragadt kicsit ez az idegesség. Mivel a fontos dolgokat mindig meg lehetett a lánnyal „vitatni”, előző szombaton, reggel az ágyban „megkérdeztem” tőle, hogy akkor ő nem is kíváncsi a szüleire? Hatalmas rúgás volt a válasz, hogy: de igen. És akkor azt is „megkérdeztem”, hogy akkor van-e valami koncepciója, hogy hogyan zajlik majd ez az egész? És erre is hatalmasat rúgott, úgyhogy megnyugodtam, hogy ő majd intézi, ahogy gondolja.
Tehát már majdnem egy hete „túlhordtam”, amikor hétfőn reggel újra bementem ctg-re és a szokásos, kellemetlen, de még elviselhető magzatvíz-vizsgálatra. Gondoltam én. Ezúttal azonban – a baba-mamabarát címre pályázó klinikában, az aranyáron tartott nő nőgyógyászom, az előzetes megállapodásunk ellenére és a megkérdezésem nélkül! – elválasztotta a burkot a méhszájtól, egyetlen gyors, körkörös mozdulattal; magyarán előrehozta a szülést. (Ennyit a „természetes” szülésről.) Akinek csináltak már ilyet, az tudja, hogy nagyon fáj, akinek meg nem, annak legyen elég az, hogy sikoltoztam. A fájdalmon túl az a felismerés volt a legrosszabb, hogy – napokra vagy órákra a szüléstől – nem bízhatok meg az orvosomban, hogy a megbeszélésünkkel ellentétben cselekedett és cselekedhet is majd: felgyorsíthatja a szülést vagy gátat metsz, csak mert neki úgy könnyebb. Teljesen összeomlottam, zokogva mentem haza, és a férjem, aki egyébként folyamatosan ellene beszélt – nagyon nem szerette –, őrjöngött. Teljes bizalmi válságot éltünk meg, ez akkor pszichésen nagyon megterhelt. Tudtam, hogy közel a kikényszerített óra, márpedig mindent akartam, csak ezt nem.
Másnap, kedd reggel is be kellett volna mennem ctg-re, de önhatalmúlag úgy döntöttem, nem megyek. Ebben az is megerősített, hogy hajnalban, úgy hat óra felé fájásokra ébredtem. Tízperces, gyenge, nem megerőltető fájások voltak, inkább apró görcsök, de világos volt, hogy előbb vagy utóbb úgyis a klinikán kötök ki, és jobb, ha utóbb. Közben be-becsúszott egy-egy öt-hatperces fájás, majd újra tízpercesek – ekkor döntöttem: ezek csak jóslófájások! Tizenegykor ezek is megszűntek. Jól éreztem magam – az utolsó harmadban egyébként is majd kicsattantam –, és mivel volt egy munka, amit megígértem, hogy még befejezek, bementem dolgozni (ennyit a karrierizmusról). Engem ebben amúgy sem lehet megállítani, a férjem nagyon nem is próbált – azt, hogy elkísér, röhejesnek találtuk –, így déltől négyig bent voltam (és egy rózsaszín magas sarkú szandálban rohangáltam). Utána még be akartam menni egy pedikűröshöz, de az nem ért rá, illetve gyógytornára, de mivel arra is fél órát kellett volna még várni, inkább hazamentem. Vacsorára lecsót főztem, életemben először kolbásszal (ekkor még nem tudtam, hogy a lány rendelte: kellett az energia). Este hét felé a romok felett ülve azon röhögtünk, hogy milyen jó, hogy ma sem szülök, mert így már biztos, hogy nem Ikrek, hanem Rák lesz a lány (mint mindenki a családban). Mivel szép idő volt, elhatároztuk, hogy sörözni megyünk, de gondoltam, ledőlök előtte egy fél órára.
Ebben a félórás heverészésben 19:47-kor egy halk „pukk” után elfolyt a magzatvíz. (Nem volt sok.) Ugyanebben a pillanatban érkezett az első fájás, és rögtön tudtam: EZ AZ; szülök. Olyan erős volt, hogy a párnát harapva kiabáltam, ököllel ütöttem az ágyat. A férjem a másik szobából jött át; leírhatatlan arckifejezéssel állt meg az ajtóban. Egyetlen dolgot tudtam neki mondani, amikor elmúlt a fájás: ne haragudjon, nem így beszéltük meg, de én a kórházban azonnal érzéstelenítést fogok kérni. Ő rögtön rávágta, hogy hát persze.
Ugyan tudtuk, hogy bekövetkezik, és vártuk, mégis, hogy tényleg elkezdődött, az lebénított minket. Abszurdnak tűnt; különösen, mert az egyik percben vonaglottam és kiabáltam a fájdalomtól, a másikban pedig gondolkoztam, beszéltem, jöttem-mentem. Iskolás módon elkezdtük írni a fájásokat, olvasni a listáról, mit kell bepakolni a bőröndbe – természetesen nem volt minden összecsomagolva –; így utólag visszatekintve, teljesen zavarodottak voltunk. Felütöttem a könyvet, és böngészni kezdtem a szülés részt (holott már hányszor elolvastuk!); a férjem írta a fájások közti időközöket. Három vagy négy ötperces fájásom volt; én igen meglepődtem, hogy a könyv szerint ekkor már mások a kórházban vannak. A férjem – egy kiegyensúlyozott, jó ítélőképességű ember – egyre idegesebb lett; rimánkodott, hogy „menjünk, menjünk már”, különösen, miután volt egy négyperces, majd egy háromperces fájásom. Mivel csak öt- és kétperces fájásokról írtak – tudományos munkakörben dolgozom, én csak azt hiszem el, ami le van írva –, rajtam valahogy eluralkodott az a gondolat, hogy ezek csak jóslófájások (miközben térdre estem és ordítottam, amikor jött egy).
Nagy nehezen felhívtam a szülőszobát, hogy ez az-e és ha az, akkor én most mit is csináljak; és egy olyan kényelmes, lusta női hang mondta, hogy akkor bizony gyorsan induljunk befelé, és hogy ő majd hívja a nőgyógyászt (akit, biztos, ami biztos, én is felhívtam). De valahogy egyszerűen nem akartam elindulni; ragaszkodtam a zuhanyozáshoz – nem mintha kívántam volna, de olvastam, hogy mindenki zuhanyozik előtte … –; a férjem, aki az órát nézte, ekkor már folyamatosan ordított, hogy „nincs erre idő, menjünk”. Ahogy a kövön álltam és törülköztem, megláttam, hogy lassan csöpög belőlem a vér. Ez úgy ért, mint egy hatalmas pofon, és a fájdalomhoz egy iszonyatos méretű szorongást is tett.
Feleszméltem, hogy szülök, és hogy valami nincs rendben, sőt nagyon nincs rendben és ez élet-halál kérdése a gyerek számára. Közben láttam, hogy a férjem valami borzalmas ruhát szedett magára és ezen elkezdtem hisztériázni – a félelem így tört ki belőlem –, hogy én nem megyek sehova, ha nem öltözik át. Egy pillanat alatt iszonyatosan összevesztünk; ő tépkedte le magáról a ruhát, miközben kiabált: „hát még mindig nem érted? Rohamszülés!”Alig tudtam felfogni, amit mond. Leküldtem a bőröndökkel a taxihoz – ami akkor már várt egy ideje –, hogy majd jöjjön vissza értem. Egyedül akartam maradni; helyre kellett tennem magamban, hogy most akkor tényleg szülök, mert minden olyan gyorsan történt. Kétrét görnyedve a falnak támaszkodtam, úgy üvöltöttem, közben zokogtam, a félelemtől.
Aztán valahogy elindultunk. Három – már rég kétperces – fájásba telt, míg leértünk a lépcsőn; a házból többen kint álltak a körfolyosón, úgy nézték a vonulásunkat (bár szerintem mindenki, aki otthon volt, hallotta, hogy szülök). A taxinál egy újabb fájás tört rám; az ajtóba kapaszkodva üvöltöttem a nyílt utcán; emberek mentek el mellettünk és néztek. Remegve mondtam a taxisnak, hogy óvatosan vezessen, mert szülök és kerülje a macskaköveket. Egy idős, hatvanas pasi volt; nyilván sokat látott, de ilyet nem; nagyon lassan vezetett.
Tulajdonképpen a veszekedés volt az utolsó párbeszédünk a férjemmel a szülés alatt, és a taxisnak szánt mondatok az utolsók, amiket összefüggően mondani tudtam. Valahogy itt van vége annak is, hogy követni tudtam, mi történik vagy hogy mint folyamatra emlékezzek arra, hogy is volt. Innen már csak szavakat tudtam még úgy-ahogy kipréselni magamból, aztán már azokat se; és csak felvillanó képre emlékszem; nem látok és nem hallok semmit, nem is gondolok szinte semmit; nincs sötétség vagy feketeség, egyszerűen nem maradt semmi a fájdalmon meg a nagyon-nagyon rövid, lebegő szüneteken kívül. Elhevertem hátul, és vagy torkomszakadtából üvöltöttem, a férjem kezét harapdálva, vagy ziháltam.
Valahogy a kezembe került egy Budapest (és környéke)-térkép – áldassék a neve, aki kemény, műanyag fedőlappal jelentette meg –; ráharaptam, azzal a számban nyüszítettem. (Ekkor még nem tudtam, hogy ez lesz az egyetlen fájdalomcsillapítás, amit kapok.) Egy-egy – hihetetlenül filmszerű – kép nagyon rögzült bennem; az, ahogy egy lámpánál megállva a mellettünk lévő kocsiból emberek néznek át szörnyülködve; vagy egy rémült nő a zebrán egy kisgyerekkel, aki ujjal mutat felénk; vagy a Szépművészeti Múzeum, a plakátokkal, miközben arra gondolok, hogy csak ne legyen még egy fájás, amíg elérjük, mert nem bírom ki. De két fájásom volt addig, amíg elértük, iszonyatosak; biztos voltam benne, hogy ott a taxi hátsó ülésen szülöm meg a gyerekemet és szalagcím leszek („taxiban szült az idős anyuka”), és ez nem volt jó poén.
Beértünk; betámolyogtam a liftbe és két kézzel a tükörnek támaszkodtam. Emlékszem, hogy alig bírtam felfogni, hogy az a felismerhetetlenségig eltorzult arcú nő, szájában egy térképpel – az én vagyok. Amikor felértem, az ügyeletes doki és a szülésznő – a slampos tehenészlány, aki fan-tasz-ti-kus szülésznőnek bizonyult – a lift előtt várt; szó szerint a karjukba estem és egy szót üvöltöttem: „epidurált!” (Ekkor veszítettem el, mert kiesett a számból, azt a jó kis taxistól lenyúlt térképet; a férjem mondta később, hogy még többször kiabáltam, hiába, hogy „a Budapest-térképet!”) Nem tudom, hogy kerültem a szülőágyra, csak arra emlékszem, hogy azt hajtogatom: „epidurált! epidurált!” A doki meg – észre sem vettem, hogy megvizsgált – a kezét törli, és nagyon lassan azt mondja: „négy ujjnál már nem adunk semmilyen érzéstelenítést.” Ez sokkolt; az tartotta addig úgy-ahogy bennem a lelket, hogy már nem sokáig kell kibírni a fájdalmakat. Őrülten sikoltozni kezdtem, megpróbáltam megzsarolni, hogy nem bírom végigcsinálni, mire ő csak vállat vont és flegmán azt kérdezte: „és akkor mi lesz?” Majd, mert mégis egy magánklinikán voltunk, jóindulatúan odavetette: „fél órán belül meglesz a gyerek.”
Tudtam, hogy hazudik, de azt is gondoltam, hogy akkorát talán nem hazudhat, egy-két órát csalhat le. Ez fontos volt, mert megállapíthatatlan volt, valaminek az elején, közepén vagy a végén vagyunk, semmi sem strukturálta az egészet, elvesztem a fájdalomban anélkül, hogy tudnám, hol tartunk, mi van még hátra. A doki eltűnt; hallottam, ahogy nem is olyan messze, valaki ritkán, de akkor teljesen artikulátlanul, szaggatottan, már-már állati módon üvölt, sokkal durvábban, mint én. Ez még inkább megijesztett: mi lehet az a fájdalom, ami az enyémnél is nagyobb és hogy rám is az vár-e? A szülésznővel maradtunk, aki valami hihetetlenül erőt adó mozdulattal megragadta a kezem, fölém hajolt és susogva egy pillanat alatt belevitt a légzőgyakorlatokba (amelyek addig eszünkbe se jutottak). Ez nagyon sokat segített; bizonyos mértékig kontrollálhatóvá tette a fájdalmakat, pontosabban azt az érzést adta meg, hogy uralni tudom őket. Aztán ő is eltűnt; én a szünetekben rendületlenül ordítottam utána. Szörnyű volt egyedül maradni a férjemmel; rettegtem; a szülésznőt akartam magam mellé; azt a biztonságot jelentő kézfogást, amit más akkor nem tudott megadni. A férjem szerint negyedórát lehettünk magunk, majd – miután egy gyerek is felsírt – a szülésznő visszajött és megfogta a kezem és beszélt hozzám valami elzsongító hangon és masszírozott tovább. Úgy kapaszkodtam belé, mintha rajta múlna az életem.
Végre a nőgyógyászom is megérkezett; hatalmas lendülettel nyitott be. Széles vigyorral lökni akarta azt a viccet, amit, gondolom, minden szülő nőnek elmond. Nagyon emlékszem az arcára, ahogy ráfagy a nevetés. Nem tudom, mit látott, de azt kiáltotta, hogy az ügyeletes doki is hallja a másik szülőszobában: „tudunk még császározni?” És mellettem a szülésznő, meg a szomszédban a doki jól hallhatóan és egészen nyugodtan felelték: „már nem.” Egy pillanat alatt előttem termett, aztán, ugyan semmit sem éreztem, hallottam, ahogy azt mondja: „előreesett kar”, majd később: „sapkája is van”. Engem mindezek a mondatok végképp szétzúztak; tulajdonképpen csak azt fogtam fel, hogy baj van. Hogy nem a rendes útján megy a dolog, és ő már nem tud mit csinálni. Hogy minden rajtam múlik és én teljesen szétestem ennek terhe alatt, demoralizálódtam. Több erőfeszítésre nem voltam képes; csak azt éreztem, hogy nem érdekel, mi történik; nem érdekel, megvan-e a gyerek, vagy hogy van meg, hogy egészséges-e, csak legyen vége. Ezt nagyon szörnyű leírni, de sajnos így volt. Elborítottak a negatív érzések; a teljes magamra hagyatottság és az, hogy feladtam; nem bírtam harcolni tovább a lányomért, sőt nem is akartam; részemről ennyi volt. Újra sikoltozni kezdtem, hiába mondták: „ne kiabáljon, gondoljon a babára, neki oxigén kell!” Alig tudtak visszavinni a légzőgyakorlatokba.
Nem tudom mennyi idő telt el, csak arra emlékszem, ahogy a férjem ritmusosan az arcomba nyomja az oxigénmaszkot, majd leveszi, vagy megtörli a szám – ezt furcsálltam; nagyon idegesített, gyakran ellöktem a kezét; utólag mondta, hogy habzott a szám –, vagy ahogy a szülésznő masszíroz és diktál, meg hogy valaki időnként a hasamnak nyomja a ctg-t, ami különösen fájt. Aztán szinte észrevehetetlenül megváltoztak a fájások: egyrészt kevésbé fájtak, másrészt sokkal elviselhetetlenebbek voltak; erősebbek mindennél; összehúztak. A nőgyógyász rögtön észrevette: „nyomnia kell? nyomjon, nyomjon!” Megértettem, hogy itt vannak a tolófájások. Ez megint hidegzuhanyként ért, mert már nagyon fáradt voltam, és tudtam, most jön a legnehezebb rész, most kellene összpontosítanom.
A célnál voltam, de nem volt erőm, sem mentálisan, sem fizikálisan, hogy végigcsináljam. Mintha távolról hallanám, hogy biztatnak, a kezemet fogják, de én egyrészt egyszerűen nem bírtam, másrészt nem akartam nyomni. Elmondhatatlan kín volt; én erre nem tudtam ráduplázni, mert a nyomás azt jelentette volna, ráadásul – bár tudom, hogy ellentmond az előzőknek –, értelmezhetetlen volt, hogy nyomjak, nem tudtam mivel és hogy. Kezdetben még adtam parancsot az agyammal – vagy legalább, volt bennem valamiféle szándék, hogy jó, akkor nyomok –, de azt is csak félgőzzel, a testem pedig képtelen volt ezt kivitelezni; aztán már csak vergődtem.
Felállítottak; a szülőágyra támaszkodtam, vonaglottam a fájdalomtól; a szülésznő a derekamat masszírozta a keresztcsontomnál; mindenki biztatott: „nyomjon”. Nem tudom, meddig állhattam így; a padló hideg volt, de képtelen voltam szólni, hogy tegyenek valamit a lábam alá, és megint a látvány, ahogy csöpög belőlem a vér. Emlékszem a férjemre, ahogy ott állt szemben egy agyonfoltozott zöld köpenyben, oxigénmaszkkal a kezében, magányosan, mérhetetlen lemondással a szemében, mint aki szintén feladta.
Látták, hogy már majdnem összeesem, visszafektettek. Képtelen voltam nyomni; gyakorlatilag semmit sem haladtunk előre. Ezt onnan tudom, hogy mondták, hogy „muszáj nyomni, mert nem jön le a gyerek”. Ez megint nagy pofonként ért, mert azt hittem, hogy már lent van, „csak” ki kellene nyomni és az nem megy. Vagyis egy újabb akadály volt előttem, a legnehezebb rész előtt, és ebből már elegem volt. Kicsit próbáltam nyomni, leginkább a belégzés révén, de olyan eszméletlenül fájt, hogy eltérített az együttműködéstől, hiába kiabált utána a nőgyógyász, hogy „na, ez szép volt, jön le a gyerek!” Iszonyatos volt, és rájöttem, hogy kevésbé fáj, ha egyszerűen lenyomom a lábam és nem csinálok semmit. Teljesen megszűnt bennem az együttműködés, a nőgyógyász meg elkezdett kiabálni: „ne húzzon, toljon!” Én nem tudom, hogy „húztam”, de azt tudom, hogy nem bírtam, nem akartam megcsinálni, amit kértek. A nőgyógyász megelégelte a helyzetet: bal oldalon húzta fel és fogta a lábaimat – a férjemet a másik oldalra küldte –, közben nyomta a hasamat; a szülésznő a lábam közt ült és folyamatosan öntötte az olajat a gátra – ez egy apró, mégis rendkívül jóleső érzés volt –, és gondolom, masszírozott és tágított, bár ezeket nem éreztem.
Nem tudom, mindez meddig tartott; én nem voltam magamnál, a fájások elviselhetetlenek voltak. Aztán egy új, nagyon erős extra fájdalom jelent meg: szó szerint úgy éreztem, mintha ott lent izzó vassal égetnének. Ekkor tudtam először magam is strukturálni, hogy mi történik. Tudtam, hogy megérkezett a fej; és ahogy egyre fokozódott ez az égető érzés, tudtam, hogy lassan, nagyon lassan, milliméterről milliméterre jön ki. Mégis, amikor a nőgyógyász biztatásképpen azt mondta, „na, itt a fej, fogja meg”, nagyon megijesztett. Megint sikoltozni kezdtem; tudtam, hogy itt a pillanat, és magamban ezen el is csodálkoztam, hogy ez azért mégiscsak hihetetlen, hogy ide eljutottunk.
Nem emlékszem pontosan mikor, de ekkortájt történhetett az is, hogy megszűntek a tolófájások közti szünetek (a férjem mondta, hogy látta rajtam az emiatti őrült kétségbeesést; hogy a szemeim kifordulnak, dől a számból a hab, a nyakam meg a duplájára dagad; ezt én is éreztem, hogy majdnem szétrobbannak az erek). Megértettem, amíg ki nem jön a gyerek, addig egyfolytában tolófájásaim lesznek. Ez maga volt a pokol; azt hiszem, nincs őrületesebb kín, mint a szünet nélküli tolófájások. Alig tudtam levegőt venni, hiába akartam. Valami más ugyanis elkezdett iszonyatosan erővel nyomni bennem, teljesen függetlenül tőlem, az én akaratomtól; a testem átvette az irányítást.
A méhem annyira erősen összehúzódott, erre világosan emlékszem, hogy a felsőtestemet felrántotta. Nem kaptam levegőt, és ezt nagyon nehéz csak körülírni is, mert nem valami elbeszélhető gondolat volt, hanem egy benső tapasztalat – számomra valóság –, hogy zsugorodtam vagy hullottam, zuhantam össze magamban, egy ijesztő feketeségben örvényszerűen lefelé. Az ember – én legalábbis –, ötvenszer mondja egy nap, hogy „jaj, meghalok” (a munkától, stb.), szóval mondjuk inkább úgy, hogy fizikálisan éreztem, hogy a gyereknek meg kell lennie azelőtt, hogy én elérnék ennek a zuhanásnak az aljára. Bármilyen perverzül hangzik, ez nagyon különleges, nagyon meghatározó élménye volt az egész szülésnek, nagyon emlékszem rá.
Aztán egyszerre valami áradó, langyos és síkos, simogató melegség öntött el egy rendkívül jellegzetes, kellemes szag kíséretében – illatnak nem nevezném; már hetek óta éreztem, ahogy szivárgott a nyákdugó –, és egy hihetetlenül jó érzés, ahogy egy pillanat alatt kicsusszan a kislányunk, Lujza, és kapkod a levegőért – szinte ma is hallom –, majd néhány másodperc múlva felsír. (Szerencsére azt, hogy „köldökzsinór,” csak a férjem hallotta – és látta, ahogy gyorsan letekerik a nyakáról.) Hirtelen minden fájdalom megszűnt, és azzal együtt valami hatalmas energia felszabadult, adrenalin és hormonok. Kinyújtottam a kezemet utána – a nőgyógyász kiabált: „és kérem 23:17-kor megszületett ez a baba” –; betekerték egy takaróba és odaadták, a mellemre. Sírt, majd rajtam pár másodperc múlva elhallgatott. Iszonyatosan édes volt és hát csúnya, összenyomódott. Ekkor már nevettem, meg úgy általában mindenki röhögött (innen gondolom, hogy azért mégsem volt ez az egész egy fáklyásmenet). Valami hihetetlen boldogság, egy hatalmas, leírhatatlan érzés borított el; három napig szemhunyásnyit nem tudtam aludni tőle, csak vihogtam, és végtelen öröm, nyugalom és harmónia töltött be.
A placenta is megszületett, de alig éreztem; megnéztem, mert kíváncsi voltam rá; külön szerettem, hogy vigyázott a gyerekre, hogy olyan jól megvoltak ketten odabent. Aztán jött egy minden porcikámat eluraló vacogás, még azután is, hogy betakartak. Majd a műtéti rész; a gátat ugyan megfogták – azaz meg tudják azt fogni, ha akarják –; viszont körben itt-ott szakadt a bőr. Kaptam néhány öltést érzéstelenítéssel, ami akkor azért nem fájt, másnap még húzódott, harmadnap pedig már alig éreztem. Ennek ellenére, amíg dolgozott rajtam a nőgyógyász – és a gyereket fürdetni vitték, a papa kíséretében –, én végig kiabáltam, nem mintha érdemben fájt volna az amúgy kellemetlen dolog, hanem a feszültséget így vezettem le.
Amikor visszahozták Lujzát, magunkra hagytak; kicsit szopott, majd elaludt. Úgy öt órával később – már a szobában – ébredt fel . Hajnalodott, hihetetlen kék volt az ég; mi ültünk, néztük őt. Egyszer csak kinyitotta a szemét, hunyorgott, majd – nem lehet másképp mondani: – a félhomályban rácsodálkozott a világra. Egy fél órát lehetett fent, fantasztikus volt; felváltva dajkáltuk, ő pedig csak nézett, nézett minket; ez a legcsodálatosabb dolog volt, ami történt életünkben.
Mindezt azért írtam így le, mert ez nem egy heroikus történet; nem olyan, amivel büszkélkedni lehet. Az első fájás összezúzott; rögtön feladtam. Viszont attól, hogy bele voltam kényszerítve a nagyon idealisztikusan elképzelt „természetes” (valójában csak nagyon intenzív és gyors, kvázi „roham”) szülésbe – a férjem szerint olyan bő másfél óráig tartottak a tolófájások –, nagyon örülök utólag. Soha nem élhettem volna át életemnek ezt a legnagyobb, legiszonyatosabb és legcsodálatosabb – lásd fentebb: „szép” – élményét, egy abszolút alapélményt. Mert lehet, hogy szülni nem jó, de a szülés az az; önmagában is fontos, nemcsak a gyerek miatt. Olyan dolgokat tudtam meg magamról, amiket máskülönben soha. Ezek nem feltétlenül pozitívak, de, bármennyire is kenetteljesen hangzik, a határaimról szólnak, úgy mentálisan, mint fizikálisan, sőt talán a határokról, ahová életünkben rendkívül ritkán érkezünk.
A tudatos léttel szemben egy másik síkot tapasztaltam meg, amit másképp nem tudtam volna, és ez ad az egésznek egy hihetetlen keretet. Akárhányszor ránézek a lányomra, ugyanazt a végtelen energiát érzem magamban, mint ami akkor felszabadult; mintha energiabombák robbannának fel bennem sorozatban ma is. Nagyon örülök, hogy végigéltem (bár, mondom, büszke nem vagyok arra, ahogy). Így aki teheti és bírja – meg akinek egyszerűen csak úgy hozza a helyzet –, legyen elszántabb és bátrabb, mint én, és csinálja végig. Utólag megéri; mindenkinek, meggyőződésem, hogy a gyereknek is. Az a kényszerképzetem, hogy Lujza kiegyensúlyozottsága, jó kedélye, problémátlansága részben születése relatív „természetességéből” fakad.
A kádat amúgy nem is láttam, eszembe se jutott, csak amikor már hazamentünk a kórházból.
Éva
