Az első szülésem horror volt. Tényleg. A Máv kórházban szültem, bár ne tettem volna. Fogadott doki, ügyeletes szülésznő. Viszonylag jól indult, egy keddi napon egész nap és egész éjszaka 5 percenként érkező fájások boldogítottak, aludni nem tudtam tőlük. Szerda hajnalban mentünk be a kórházba, ahol kaptunk egy szülőszobát, a szülésznő javaslatára edát, és belém nyomtak némi oxitocint. Elvoltunk, feküdnöm kellett, ctg rajtam, majd egyszer csak olyan 10-11 óra környékén elkezdett fájni a combom, majd a derekam,majd mindenem, őrületes fájásaim voltak, amik között kb. fél perc szünet, ha volt.

Kétségbeestem, ha ez ennyire fáj eda mellett, akkor mi van, akinek nem adnak edát? Természetesen mindenki legyintgetett rám, hisztis tyúk, nem fájhat neki, a szülésznők rám sem bagóztak, de a dokim sem. A párommal kínlódtunk a szülőszobában ketten, én többségében egy nagy fekete homályra emlékszem, ami néha kitisztult, amikor nem volt fájásom. Majd olyan 2 óra tájékán megjelent az anesztes, hogy mégis mi a fene van, kiderült, nem hat az eda, mert szétcsúszott, de előtte már a dokim császározni akart, amit a főorvos nem engedett, majd a miért nem kérdésemre kedvesen válaszolt: „Csak”. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Még plusz adag oxitocint rendelt el, itt már végem volt, csak arra emlékszem, hogy zokogok a páromnak, hogy belehalok, és ekkor megjelent az anesztes. Csókoltatom innen is. Tulajdonképpen továbbra sem vidám a sztori, mert a gyerek ezután sem akart kijönni (természetesen már órák óta ki voltam elméletileg tágulva, hangsúlyozom, elméletileg, mert szinte semmiről nem tájékoztattak), majd jött a dokim, azt mondta elég volt, lábak fel, doki a hasamhoz állt, szülésznő a lábam közé, a doki nyomta a hasamat két kézzel, azt hittem, leszakadnak a belső szerveim, majd fél óra kínlódás után kinyomta végre belőlem a gyermeket.

Napokig tiszta kóma voltam, hetekig tartott, mire összeszedtem magam testileg, nem tudtam kiegyenesedni, annyira fájt a hasam, meg mindenem. Lelkileg évekig tartott. A mai napig összeszorul a gyomrom, ha rágondolok. A szoptatás kudarcba fulladt, a gyerek tápszeres lett, a kapcsolatunk ennek ellenére jónak mondható, bár közel sem olyan szoros, mint amilyennek szerintem lennie kellene. Ja, terhesség alatt dagadt mindenem, állandóan keményedett a pocakom, pihenés volt előírva, magas volt a vérnyomásom, és nem kezelte senki a magas pulzusomat. A gyerek mintagyerek volt, evett, aludt, az éjszakákat átaludta. Ja,a csecsemőosztály förtelmes volt.

Majd elkezdtem vágyni egy puha, jó illatú kisbabára. Egy kis szuszogó gombócra. Belevágtunk. Hamar meg is érkezett a pocakomba, kardiológust váltottam, kaptam gyógyszert a pulzusra (érdekes, nem is dagadt be semmim és a vérnyomásom sem 140 felett volt hanem 110 körül, hmmm…..), terhesség alatt végig aktív voltam, dolgoztam, jöttem-mentem, takarítottam, egy percig nem ültem le. A szülés előtti napon még a Városligetben sétálgattam a párommal Augusztus 20-ra voltam kiírva, de nem akart jönni a picuri, 24-én befektetett a doki a kórházba, legyek szem előtt. Hiába voltam szem előtt, a baba nem akart jönni, a dokim pedig elment 26-án szabira. Egyedül maradtam, elkezdtem nagyon félni a régi rossz tapasztalatok miatt, rengeteget gondoltam a császárra. Eljött augusztus 27, egy szombati nap, kértem eltávot a kórházból (hiszen semmi jele nem volt a szülésnek), a párom hazavitt, kajáltunk egyet, elvittük a nagyot egy szülinapi partira, majd sétáltunk egy nagyot a ligetben, beszélgettünk, majd szépen visszamentünk a kórházba bkv-val. Én már a ligetben éreztem valami különlegeset, ahogy a padon ültem, nem tudom leírni azt az érzést, valahogy megszállt valami nyugalom, valami különleges, furcsa érzés, mintha hirtelen minden a helyére került volna.

No, de térjünk vissza a kórházba, lezuhanyoztam, hajat mostam, lefeküdtem, és kedélyesen elkezdtem beszélgetni a szobatársakkal. Majd a Picur rúgott egy hatalmasat, szinte fájt, fel is szisszentem, hogy helló gyermekem, mit csinálsz? Tudtam, hogy kirúgta a burkot, de nem akartam még szülni. Féltem. Majd amikor felálltam az ágyról, elöntött a magzatvíz. Hívtam a páromat, addig ültem az ágyamon egy törülközőn, és azt mondogattam a szobatársaimnak, hogy nem akarok még ma szülni, nem, nem és nem. Aztán bementünk a szülőszobára, az ügyeletes idős orvos nagyon megnyugtató volt, a szülésznő egy csoda, kaptam beöntést, borotválás, majd elfoglaltuk a legszebb szülőszobát. Mindenről részletesen tájékoztattak, minden vizsgálatról, milyen infúziót kapok, hol tartunk, kaptam az infúzióba egy kis energiakoktélt, ültem labdán, sétáltam, ültem, feküdtem, közben a szülésznő folyamatosan velünk volt. Majd reggel jött a váltás, újabb kiváló orvos és a csudajó szülésznő.  8-kor megvizsgáltak (érdekes, itt egy vizsgálat sem fájt, a MÁV-ban üvölteni tudtam volna, úgy fájt), majd mondta a doki, hogy kellene egy kis oxitocin, hogy sűrűbben jöjjenek a fájások, megengedem-e, illetve kérek-e edát. Kértem.

Bár teljesen tolerálható fájásaim voltak,tisztán emlékszem mindenre. 8 után oxi be, eda be, itt sétáló edát adnak, úgyhogy ülhettem tovább a labdán, csak azt éreztem, hogy iszonyatosan feszít odalent. 10-kor kiment a hatása az edának (állítólag ez ilyen fajta volt, a MÁV-ban ennek nem szabadott volna megtörténnie), úgyhogy pár fájást megkaptam eda nélkül (hozzáteszem, még az oxitocinnal feltuningolt fájásaim is elviselhetőek voltak, a saját fájásaimat hang nélkül tudtam viselni, az oxitocinossal már azért nyögtem rendesen),majd 10 után jött az anesztes, kaptam még egy adag érzéstelenítőt, és felgyorsultak az események, derült égből tolófájás, és 11-kor megszületett a KISLÁNYOM. A doki itt is segített picit a kezével a hasamnál, de olyan ügyesen és olyan finoman csinálta, hogy még hálás is voltam érte, a szülésznő próbálta a gátvédelmet (nagy volt a baba, így vágni kellett végül), még ilyen síkosító cuccot is kaptam, hogy könnyebben jöjjön ki a baba. Csodálatos élmény volt! Pár órával később úgy közlekedtem, mint aki sosem szült, jól éreztem magam,a szoptatás azóta is megy hálistennek, és már a harmadikat tervezzük. Az osztályon eltöltött idő szuper volt, a csecsemősök normálisak voltak, csak legekben tudok beszélni az Uzsoki kórház szülészeti osztályáról, és arról, hogy ügyeletes orvossal és szülésznővel is lehet élmény a szülés. Egyébként a nagylányom 3700 grammal és 56 centivel született, a kicsi pedig 3800 grammal és 57 centivel, mindkettőnek 34-es volt a fejátmérője.

Én a magam részéről azt gondolom, persze biztosan lesznek jó páran, akik lehurrognak: a császár életmentő beavatkozás. Mondom ezt úgy. hogy félelmemben én is erősen gondolkodtam rajta, hogy ha lehetne választani, mit csinálnék, sőt, voltak olyan napok, amikor császárt akartam. De aztán végiggondoltam, volt már hasi műtétem, hát, kihagynám. A második szülésem pedig teljesen meggyőzött arról, amit a dokim mondott: a spontán megindult hüvelyi szülés a legjobb mindenkinek. Én eda párti vagyok (persze ez sem feltétlenül tetszik mindenkinek), azt gondolom, ha egy fájdalomra van megoldás, akkor azt igénybe kell venni.

Ritának pedig így ismeretlenül is üzenem: eddig odalent is minden rendben J

Ági