Ha egy nő panaszkodik a terhessége miatt, mert már nyűg neki, vagy a szülés utáni depresszióról esik szó, esetleg arról, milyen nehéz a kisbabával, valaki biztosan a fejéhez vágja, hogy bezzeg a dédanyáink milyen strammul végigcsinálták az egészet. Lassan kinőtt a kismama-közbeszédből egy mitikus alak: mindannyiunk hős dédanyja.Dédmama a kukoricaföldet kapálva csinálta végig a terhességet, anélkül, hogy vizsgálatokra járt volna. Nem lapozgatott baba-mama magazinokat és természetesen az interneten sem kutakodott információk után. Nem is volt rá szüksége, mert a népi kollektív bölcsességből merítkezett. Olyan ez, mint egy forrás, az ember csak beleiszik egy kortyot és máris minden tudásnak birtokában van. Mindent a saját anyjától tanult, így pontosan tudta, mit csináljon a gyerekkel. Ja, igaz, mert akkor még (mikor?) együtt élt több generáció. Anya, nagyanya, anyós, após, dédanya, így, mint egy boldog, nagy család.
Az, hogy a férje bemenjen a szülésre, fel sem merült, hiszen a szülés kizárólag a nők dolga volt, nem tárulkoztak ki országnak-világnak, mint manapság, hogy már az internetre is felteszik, ahogy kicsúszik a vaginájukból a csecsszopó. Legfeljebb a bábaasszony lehetett jelen a huszonnégy órás vajúdáson, amit mindannyiunk dédmamája zokszó nélkül csinált végig, és soha egy szóval sem emlegette fel egyik gyerekének sem, milyen fájdalmas is volt a szülés.
Mivel hős dédanyánk hat gyereket nevelt már, szó sem lehetett arról, hogy ágyban feküdjön a gyermekágy hat hete idején. Mosott, főzött, takarított, mángorolt, ruhát sulykolt a patakban a szülés másnapján, mindezt úgy, hogy hat gyermeke körülötte zsibongott. Szabadidejében rokkája mellett ült vagy rétestésztát nyújtott. Mert az akkori lisztből még azt is lehetett.
Pontosan ugyanezért szülés utáni depressziója sem volt. Hogyan is lehetett volna? Nem ért rá ilyesmire, mert rohant kapálni. Nem is lett volna neki igénye arról locsogni, hogy most ezt érzi, meg azt érzi.
Na és a házimunka. Csak a mai, modern nők fejébe ette be magát az a groteszk gondolat, hogy a házimunkát meg kell osztani a férj és feleség között. Dédanyánk mindent egyedül csinált, míg a férje eljárt dolgozni. Hogy mindannyiunk hős dédapja mit csinált, arról kevesebb szó esik. Talán bérelt földjét szántotta, feltűrt, ragyogóan fehér ingben, fütyörészve, talán kocsmába járt és elkártyázta azt a pár fillért (pengőt? koronát?), amit dédanyánk a tojáspénzből spórolt össze, esetleg a béreslány farát gusztálta, ezt már sosem fogjuk megtudni.
Házasságuk biztos alapokon állt. Igaz, dédapánk nem bizonygatta folyton, hogy szereti a feleségét (Ismeritek a viccet, mikor a székely ember felhorkan: ugyan minek azt mondogatni? Egyszer már mondta, majd ha változik, szólni fog.), kevés szó hangzott el, de akkor az velős volt. Nem úgy, mint ma, hogy a férfiak is folyton locsognak összevissza meg nyűglődnek.
Dédanyánk még ismerte azokat az ősi rigmusokat, amivel meg lehet nyugtatni a gyereket. Ha belement a víz a gyerek fülébe, csak beledugta a kisujját, mondott valamit a piros meg kék kövekről és kész, ki is folyt a víz. Mindenre volt egy népi rigmusa, ha koszmó van a gyerek fején vagy ha csipa van a szemében, arra is. Ezt is a kollektív tudásból szívta magába.
Ha meg rakoncátlankodott az a büdös kölyök, csak odacsapott egyet, mert akkor még nem nyűglődtek ennyit, hogy érzelmi sérült lesz a gyerek a veréstől. Egy jól irányzott dédanyai pofon jó helyen, jó időben bizony ezt is megoldotta. Úgy nőttek fel azok a gyerekek, hogy csépelték őket, mint a kalászt, aztán mégis csak ember lett belőlük.
Hogy fejlesztés meg fejlődésben lemaradt gyerek? Akkor nem volt ilyen. Ma már túlvariálják ezt a dolgot is, mindenkire rámondják, hogy lemaradt a fejlődésben, aztán addig-addig fejlesztgetik, míg már mindenki túlfejlődik.
Olyan ő nekünk, mint egy szobor. Mindig lehet rá hivatkozni, visszautalni, példaként felhozni. De, mint a szobrok általában, a mi mitikus dédanyánk is márványból van, és az élethez semmi köze.
kertedi
