A történet előzménye itt olvasható.
Az új házasság új reményeket is hozott magával dédanyám életébe. A gangos ház dohos, sötét, nyomasztó földszintjéről egy elővárosában lévő munkásnegyed, hosszú, hatlakásos házának egyik szobakonyhájába vitte az élet. Mikor a vályogfalú házba lépett, romantikus régi emlékek rohanták meg. Gyermekkorában sokat nyaraltak falun, ott laktak ilyen mészillatú, vályogfalú házban az édesanyja egyik rokonánál. A vidéki hangulat, a kert, a jó levegő és a rendesnek látszó férj egy boldog élet lehetőségével kecsegtetett. A lakáshoz tartozó kertrészben veteményest alakított ki, igyekezett ellesni a szomszédasszonyaitól a kertészkedés fortélyait. Hamar összebarátkoztak, csodálattal nézték a furcsa, törékeny teremtést, és együtt érzően sóhajtoztak, mikor elmesélte nekik, honnan és hogyan jött.
Igen hamar rájött, hogy az új férjét biztosan nem az eszéért fogja szeretni. Nem volt iskolázott ember, az elemit sem végezte el, sokszor zavarba jött attól, hogy nem is igazán értette, miről beszél az asszony, azt pedig különösen nem szerette, ha múltbéli úrilányos dolgairól mesél. Tulajdonképpen rendes embernek látszott, mint kiderült, ugyan ő is kedvelte az italt, de hát melyik munkás nem. Dédnagyanyám megszokta az új környezetet, talált munkát is az egyik gyárban, mellette mosott és házhoz vitte a ruhát. Hamarosan életet adott első leányának, majd a család rohamos tempóban növekedni kezdett, két-háromévente, csupa-csupa lánnyal ajándékozta meg az urát. Dédapám azonban egyre kevésbé örült az újabb ajándéknak, nehezen viselte, hogy nem tud neki fiút szülni a felesége, az idő előre haladtával kezdtek megmutatkozni jellemhibái és az ital iránti olthatatlan szenvedélye. Aztán, végre valahára sikerült egy fiúgyermeket is világra hoznia, talán az ötödik vagy hatodik lehetett a sorban, senki sem tudja már. Az örömük azonban nem tartott sokáig, a gyönge, szőke fiúcska nem maradt életben, ezután pedig dédapám teljesen az alkohol felé fordult, gyakran munka helyett is a kocsmákat járta.
A rengeteg gyermek ismét a nyomor szélére sodorta, a nehéz munka pedig erejét vette, de foggal-körömmel ragaszkodott hozzá, hogy a lányoknak márpedig tanulni kell. Dédapám időfecsérlésnek tartotta, rossz szemmel nézte, hogy az elemi elvégzése után sorban polgári iskolába is íratja a gyerekeket, hiszen ha dolgoznának vagy férjhez adnák őket, sokkal jobb helyzetbe kerülhetnének. Bár a dédi igyekezett kímélni a lányokat, iskola után mégis gyakran dolgozniuk kellett, hogy meg tudjanak élni. Hol a piacon segédkeztek az árusoknál ládát pakolni, csirkés ketreceket húzni, hol a cipésznél vállaltak házhozszállítást, és persze mostak rendületlenül az anyjukkal, és a mosott-vasalt ruhákat hordták házhoz, és vitték a szennyest.
Mindent igyekezett megtanítani nekik, amit otthonról hozott, hogyan fogja egy úrilány a teáscsészét, hogyan beszél, hogyan köszön és egyáltalán, hogy kell viselkednie egy úrilánynak. Még egy idegen nyelvet is sikerült a többségüknek úgy-ahogy elsajátítani tőle, ami aztán korai halála után feledésbe merült, és csak időnként fel-felbukkanó magyarral kevert szavak maradtak belőle a beszédükben. Kilógtak a munkások gyermekei közül a műveltségükkel, sokszor kuncogtak egymás között azon, hogy ők tulajdonképpen proli úrilányok. Aztán egy hűvös télen dédapám beteg lett. Némi szégyellni való megkönnyebbülés lett úrrá dédanyámon, mikor látta, hogy nem fog felépülni az az ember, akivel húsz esztendő nyomorúság és szenvedés kötötte össze. Kicsit meg is könnyebbült, majd egy tucat gyermeket szült neki, és arról, hogy egy kivételével mind leány lett, igazán nem tehetett. A nagyobb lányok fellélegeztek, egy igazi trógertől szabadultak meg. A kicsik sírtak, ők még nem tudták, hogy nem veszítettek sokat. Mivel több kicsi gyerek is volt még a háznál, és csak a legnagyobb lány volt férjnél, így sokkal nagyobb teher lett a család ellátása, a gyerekeknek is több munkát kellett vállalni, de az iskolát még egyikük sem hagyta abba. Azonban anyjuk halála után a legkisebbek már nem tudták befejezni a polgári iskolát, vagy el sem kezdhették, mindnyájan dolgozni kényszerültek. Hamarosan pedig kitört a második világháború és egyedül kellett szembenézniük annak minden borzalmával és következményével.
A tőle oly távol álló élet, a sok küzdelem, a sanyarú sors a férfiak mellett és a gyakori éhezés kikezdte az egészségét. A sors fintora, hogy éppen az a betegség vitte el őt is, mint azt a jóképű fiút, akivel annak idején ifjonti hévvel megszökött a neki szánt élet elől. Nem sokkal élte túl a férjét, csak néhány év adatott még neki, fiatalon, alig több mint negyven esztendősen örökre lehunyta a szemét, árvákat hagyva maga után. Hiszen már József Attila is megírta, a mosónők korán halnak.
József Attila: Anyám
A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban - -
Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltünődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek - -
Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól - -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás - -
Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindíg keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok - -
A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki - -
Halacska
