Amikor belevágtunk a „babaprojektbe”, nem is gondoltuk, hogy a következő hónapban már pozitív teszttel a kezemben fogok vigyorogni kifelé a fürdőszobából. A terhességem csodálatos volt, azon kívül, hogy szinte 0-24-ben a vécécsészét bámultam. Egyébként jöttem-mentem, csavarogtam, dolgoztam, ahogy várandósság előtt is.
A 12 hetes ultrahangon már ki is derült, hogy kisfiú. Januárra voltam kiírva, viszont decemberben, pont a születésnapomon az NST fájásokat mutatott, ezért befektettek a kórházba. Én nagyon úgy éreztem, hogy még nem jött el az idő, de hát az orvosok tudják, gondoltam, végül is buli lenne, ha egy napon lenne a szülinapunk. Végül másnap megbeszéltem a dokikkal, hogy nincs semmi panaszom, szeretnék hazamenni, amúgy is pakolnom kell, hisz éppen költözünk. Pár papírt aláfirkantottam, és már száguldottam is hazafelé, így a szilvesztert legalább családi körben tölthettem.
Négy nap múlva (a kiírt előtt 5 nappal) délutánra vártuk volna a fuvarosokat, én reggel 5 óra tájékán arra keltem, hogy elég kellemetlen összehúzódásaim vannak. Itt már gondoltam, hogy ma bizony nem fogok részt venni a költözködésben, de azért beültem a kádba zuhanyozni, hátha mégis csak jóslófájás. A meleg víz hatására sem akart megszűnni, közben a férjem is felkelt, és szaladt be hozzám teljes pánikba esve, hogy jól vagyok-e. Körbetelefonáltunk a rokonoknak, hogy idő van, lassan indulunk be a kórházba, bár én még kellemesen eltáncolgattam zenére, a fájásoknál pedig guggolásokat végeztem, nem is tudom, milyen indíttatásból, csak ez esett jól.
Tíz óra körül értünk be a kórházba, ott burokrepesztés és méhszájvizsgálat várt rám. Utóbbi rettenetesen fájt, de már fel voltam rá készülve, és az ezzel járó temérdek sok vérre, mert ezelőtt akárhányszor az a doki vizsgált, aki aznap is ott volt, mindig így távoztam. (Azóta is félek tőle).
Sétálgattam, rugóztam a labdán, de az nem ment sokáig, teljesen leeshetett a vércukrom, hánytam, és leájultam volna arról a labdáról, ha a férjem nem fogja végig a vállam. A fájások nagyon gyorsan erősödtek, mikor fájdalomcsillapítóért könyörögtem, (amit persze nem adtak) a szülésznő csak annyit mondott:
„De anyuka, hisz még nem is vajúdott annyit…”
Köszönöm szépen, igaz, csak három óra volt az egész, de az nagyon intenzív három óra. E mondat után kb. 15 perccel megérkeztek a tolófájásaim. Férjem szaladt egy orvosért, hogy valaki jöjjön gyorsan, mert már látja a baba fejét. Szaladt is a szülésznő, a folyosóról kiabálva nekem, hogy
„Még ne nyomjon!”
Én kellemesen visszakiabáltam, hogy bárcsak így menne, de sajna úgy jön, mint egy csuklás, nem tudom visszatartani. A második nyomásra 13.36-kor meg is érkezett a kicsikém, gátvédelemmel, 2890 grammal és 48cm-rel. Ezután férjem rohant haza, kis segítséggel lerendezte a költözést, így mi pár problémamentes nap után haza is térhettünk az új, frissen berendezett kuckónkba. Azóta is minden csupa öröm, béke, szeretet és boldogság!
M.
