„Nem sokaság hanem lélek, szabad nép tesz csuda dolgokat”

Lukin László és Lukin Eszter emlékére

Csattog a talpam az iskolafolyosón, nyargalok egyedül, elkésésszaga van a dolognak, de van valami különös varázsa is: tizenkét évet jártam ebbe az intézménybe, ha hirtelen hátulról rám kiáltana valaki, hát te mit csinálsz, hé? mars vissza az osztályodba! hát habozás nélkül ügetnék a 8.a-ba vagy a 4.b-be, pedig huszonpár év telt el azóta, hogy virágcsokrokkal és egy kazal orgonával (ej, Tibi, Tibi, honnét szaggattad vajon?) le- és kiballagtam ezeken a lépcsőkön a nagybetűsbe vagy mibe. És ma ebben a díszteremben már a Nagy lép fel a kórussal, a muris félkarú széksorok ugyanazok, na jó, a függönyöket persze kicserélték azóta.

A kórusművek se változtak sokat, jópár ismerős, már mi is énekeltük. Az időutazás olyan tökéletes, hogy egy pillanatra beremeg a kezemben a mobil, amit felvételre állítottam: hirtelen úgy érzem, én állok megint a színpadon, előttem a karnagyi pulpituson egy hórihorgas alak, fekete zakó, fehér garbó, a városi legenda szerint még valami igazolása is volt, őt a nyakkendő fojtogatja, nem is hordott soha, csak az örök garbó, a zakóval. És annál a magasra csapó hangnál mintha hallanám is, Eszter néni nem volt magas, elrejtőzött néha a szoprán háta mögé, és ha úgy érezte, megcsúszik a vézna hangunk a kritikus ponton, hirtelen beszállt ő is, mint valami nagy hullámon, úgy szállt fel vele a mi hangunk is, valahová a felhők szélére, ahonnét most mintha hullana ide vissza.

A nagy kórus már valami kortársabb művet énekel, megtörik a varázs, kézen fogom utána a Nagyot meg egy osztálytársát, mutogatom az iskolát, sehogy se találjuk a tablómat, talán az osztályfőnök vitte végül haza, vagy én vagyok béna. Aztán megdermedek a zeneterem előtt, pedig tudom, itt vannak: két bronzba merevült portré az emléktáblával, az egyikről még azt is tudom, melyik tablófénykép után készült, néz rám a két plakett, hát ez a két ember minden volt, csak nem szobor.

Gyerekként is kritikus szemlélő voltam, de emlékszem, értük kritikátlan rajongással viseltettem, szaladtam volna világ végére, ugrottam volna kútba, ha mondják (nem mondták persze). Nem voltam egyedül, hisztériás rajongás övezte őket, zseniális csapatépítők voltak a korban, ami máshol csak lejáratta a fogalmat többnyire. „Outdoor tréningekről” szó se volt, amikor már tudták, miért fontos az évenkénti hajókirándulás a Pokol-szigetnek nevezett helyre, az ismétlődő rituálék, szóviccek, hagyományok. „Aki nyolc után érkezik...”- kezdték minden évben, és mi lelkesen visítottuk a mondat második felét: „...aaz mosott-vasalt fehér zsebkendőt hoz, mert azzal integet a hajó után!” „Kulcszörgős marha, miért nem marad csendben?” – e mondat után behúzta a fejét szoprán, alt, tenor, basszus, mert már repült is gyakran a kréta a feltételezett kulcszörgető irányába. Halálosan komolyan figyeltünk és visítva röhögtünk felváltva, Lukin tanár úr egy volt közülünk és ideális, vakon követett falkavezér: akik most próbálják, ipari tanulók se lennének mellette, csak szeretnék ezt elérni. Felszálltunk a vonatra, fegyelmezetten, hogy egy perccel később kalauzbosszantóan magas és harsány, ám tökéletesen intonált hangon vonyítsuk: „kopasz fejedeeet aaz ablakon....nedugdki!” (valami szláv vonatablak-feliratot magyarítottak ekképpen....) Ha meguntuk, a régimódi termeskocsi ülésfogantyúin következett a szertorna: utánozni szabad volt, fékezéskor lezuhanni tilos, ha idegen lépett be, kötelező volt illedelmesen az ülésre huppanni. A Máté-passió szünetében rögtönzött koncertet adtunk a szegedi lakótelep közepén (egy csapat unatkozó gyerek ennél rémesebbre is képes, inkább legyen irányított tevékenység...), az ablakokból vegyesen szórtak átkokat és aprópénzt.  A Máté-passió, jaj, felhangzott Eszter néni temetésén, fél városnyi nép kísérte utolsó útjára, szállt a hajdani hangunk a ravatalozó felett.

Eszter néni... nézem a fényképről másolt, mozdulatlanná dermedt portrét. Nyíltan bevallotta, az ülésrend alapján jegyzi meg a gyerekek nevét az elején, hogy aztán „fene az osztályfőnökötök kertészszenvedélyét, ültessen muskátlit” – felkiáltással keverjen minket össze az első „átültetés” után. Nagymamás szemüvege és kötényruhája mögött, szarkasztikus humor lapult, kötelezően megtanítandó mozgalmi dalok bárgyúbb szövegrészleteit fenomenális megjegyzésekkel kísérte néha, percekig vihogtunk a pad alatt. A betanulandó ónémet szöveget egyszerűen fonetikusan írta fel a táblára, nem most tanultok meg németül, nem az a lényeg.

Az a hévízi fellépés, magam sem tudom, miért volt olyan fontos. „Első számú tartalék” – díszelgett a nevem mellett a papíron, úgy is maradt, a nagyokat vitték inkább, családoknál volt a szállás, ennyi hely volt,  nem lett beteg, nem mondta le senki. Elkeseredetten vonultam lefeküdni aznap, holnap reggel indul a vonat, és én nem leszek rajta, hiába ültem végig elszánt arccal az összes próbát, hiába fújtam mindent hibátlanul. Rég aludnom kellett volna már, félálomban hallottam, amikor este tíz felé megszólalt az ajtócsengőnk.

Apám ment ki, ilyenkor már csak a harmadik emelet szelíd, de makacs bolondja járogatta körbe a körfolyosókat,  nehéz volt hazaküldeni. „Ne nézzen így rám, nem vagyok betörő, maguknak nincs telefonjuk, az egyik gyerek nagyanyja meghalt ma, lemondta a fellépést, két órája szóltak nekem is. Az osztályfőnök adta meg a címet, mert láttam, mennyire akar menni a gyerek, no, elengedik-e így, be tudnak neki még pakolni?” Kitámolyogtam a hálóingemben, néztem Eszter nénit a nagyszoba közepén, olyan volt, mint valami jelenés. Anyám kapkodva pakolt apám dögnehéz, műkrokodil-kézitáskájába, alig vonszoltam másnap, miután diadalmas arccal én is csatlakoztam a csapathoz.

Nézem a két szoborrá merevedett arcot, bezzeg nem volt szobor senkié, mikor az utolsó, a legutolsó fellépés volt a Ganz poros színpadán, úgy énekelt mindenki, mintha a lelke szakadt volna ki, nincs többé kulcszörgős marha, nincs Pokol-sziget, nincsenek ilyen Kodály-művek, nincs szertorna a vonaton és késő éjjel hazadöcögés a Máté-passió után. Nincsenek „érdemeink elismerése mellett” kapott ezüst fokozatok a kórusversenyeken, amikor egy különösen makacs gyerek harmadszor rákérdezett, hogy „dehát nem voltunk hamisak, félhangot se csúsztunk, miért nem arany?” „Azért mert... mert nem énekelünk... hát úttörődalokat, na!” – mondta hirtelen indulattal akkor Eszter néni, ja, ha csak úgy nem, értjük már. Volt Kodály, volt Bárdos Lajos, voltak népdalok, kortárs művek és spirituálék, úttörődal, az nem volt, soha.

Nem bizony, helyette énekeltük búcsúzóul Berzsenyit, ezt bizony, mikor nyugdíjba mentek. Olyan volt így visszanézve, mint valami mai napig érvényes útravaló. Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Értettük, Lukin tanár úr, értettük, Eszter néni, néha oldalba bök az emlékezés, előhozza a csattogó cipőm hangja a hajdani üres iskolafolyosón. Nézem a Nagyot a kitömött baglyot tartalmazó tárló előtt, ő vajon mire emlékszik majd, ha a lába ismét végigszalad a hajdani iskolában?

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?