Egy ideje fogalmazgatom magamban ezt a történetet, most jutottam el odáig, hogy szeretném megosztani veletek. A történetet kezdjük ott, hogy tizenévesen nem akartam gyereket. Végighallgattam az én és a testvérem megszületésének történetét (borzalmát, anyukám majdnem ott maradt) és elhatároztam, hogy nekem nem kell gyerek. Nem kell a felelősség, nem kellenek azok az idegesítő vakarcsok, akiktől a buszon sikítani tudnék. Aztán húsz évesen PCO-t diagnosztizáltak nálam, az orvosom szerint 15 százalék esélyem maradt arra, hogy természetes úton essek teherbe. Akkor kicsit megfordult velem a világ, sirattam, amit nem is akartam, aztán megvontam a vállam és éltem tovább az életem.

Szerelmek jöttek-mentek, mígnem nagy nehezen 2013-ban találkoztam egy férfival. Az első randi után csak vigyorogni tudtam, mint a vadalma, rögtön második randit kért, nem volt taktikázás, olyan magától értetődően lettünk egy pár, mint ahogy levegőt veszek. Négy hónap után összeköltöztünk, és éjjel, mikor felébredtem mellette, csak néztem a sötétben, és belém hasított a vágy, hogy én tőle akarok gyereket. Kisfiút, ha lehet. Na, akkor kezdtem el gondolkozni rajta, hogy ennek a gyerekszerető nagy macinak mikor is mondjam meg, hogy bizony problémás lesz ez a gyerekvállalás? Még most az elején? Nem fog ettől megijedni? Vagy csak majd ha aktuális lesz? De mi van, ha akkor hagy el, amikor már megvan a közös élet? Mikor érdemes közölni az ilyet?

Végül egy barátnőmnél tett babázós látogatás után böktem ki. Fél éve voltunk együtt. Ő elmondta, hogy mennyire szeretne ő is egy ilyen kis csöppséget, én pedig félve kérdeztem: de mi van, ha én nem tudom megadni neked? Láttam rajta, hogy tényleg elgondolkodik rajta. Elmondta, hogy az ő családjában is előfordulnak meddő párok, de eddig még egy férfi se hagyta el a feleségét emiatt. Ameddig el tudunk menni, mindent megpróbálunk, ha nem jön össze, örökbe fogadunk. Ezen a ponton elsírtam magam. Két hónappal később megkérte a kezem, hagyományosan, apukámtól is. 

Idén januárban végre elkezdtünk próbálkozni. Nagyon szuper, nagyon izgalmas érzés volt, bár valahogy tudtam, hogy a baba most még nem jött össze. És ez jó is volt így, mert február elején 1-es típusú diabétesszel kórházba kerültem. Savasodott a vérem, majdnem kómába estem. Az orvos elmondta, hogy idén már ne is gondoljunk a próbálkozásra se, le kell vinni a vércukorértékeimet normális szintre. Napi négyszer szúrom magam inzulinnal, mérek és számolok. A vőlegényem pedig mindig elmondja, milyen büszke a kitartásomra, és megpuszilja a tű okozta piros-lila-kék-zöld foltokat a hasamon.

A bűntudatomon csak nevet, de én azt érzem, hogy mi van, ha megfosztom az apaságtól? Már 34 éves vagyok, kifutok az időből. Nem szeretek olyanon aggódni, ami még be sem következett, de jobb felkészülni minden eshetőségre. Mondjuk jövőre nekifoghatunk próbálkozni. Akkor én már 35 leszek. Kezdjem rögtön meddőségi klinikán, vagy adjunk azért esélyt a természetnek? Hány évesen fogadhatunk még örökbe babát (vagy egész picike gyereket)? Mikor hagyjunk fel a próbálkozással, hogy ne ússzon el ez az esély? Van valakinek ilyennel tapasztalata? Nálatok mi volt? A barátnőim már gyerekesek, velük nem tudok erről beszélni, mert nem értenek meg. Illetve nyugtatgatnak, hogy:
- úgyis összejön, mit aggódok
- az örökbefogadást felejtsem el, az nem jó, nem olyan
- addig is legyen kutyánk, hogy legyen kin gyakorolni (???)
- egyáltalán ne legyen, én már cukros vagyok, minek egy bajból kettőt csinálni

Most őszintén: ti mit tennétek?

Balsam

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?