Más gyerekes családokkal barátkozni jó! Főleg amikor az embernek problémája van a saját édes csemetéjével. Mert másnak akkor éppen egyáltalán nincs. De nem is volt soha és várhatóan nem is lesz. (Ezt főként elsőgyerekesként érezzük így). És milyen jó mindig megbeszélni, hogy mit és mennyit eszik a gyerek, mikor és milyet kakil (természetesen 20 hónapos kora óta bilibe) illetve, hogy mennyire rajong a bébiszitterért.

Az anyuka lesajnálóan ványadt, sápadt kislányunkra néz, és már sorolja is, hogy az ő szeme fénye reggelire tápszert kakaóval, tízóraira egy egész banánt,ebédre egy tál főtt ételt és gyümölcsöt, uzsonnára 2 gyümölcsjoghurtot, vacsorára 4 virslit és alváshoz 250 ml tápszert fogyaszt el. Komoly arccal bólintunk, és kicsit szorosabban fogjuk a mellettünk szégyenkező Ványadt kezét, aki délután 4-re egy fél banánon és egy pohár tejen van túl. És persze most sem túl éhes. Kapunk néhány táplálási tanácsot, majd az Ideális Anyuka lenyom két kakaós palacsintát a Ványadt torkán. Most már biztos, hogy két napig megint nem eszik semmit. Ideális Anyuka megértően és mégis kicsit önelégülten bólint. Naugye!!

Ebben az időszakban csak keveset beszélünk, társaságban pedig igyekszünk a falhoz lapulva láthatatlan lenni. Nagy a baj, nem tudjuk rendesen táplálni a gyerekünket!

Pedig milyen jól indult minden! 5 hónaposan közel 8 kiló volt, sok-sok liter lefejt anyatej tűnt el benne nyomtalanul (a szoptatás nem ment). „Anyuka, agyoneteti azt a gyereket!” Aztán a hozzátáplálás már nem érdekelte. 1,5 évesen 9,20 kg volt az erősen titkolt súlya. Illetve csak titkoltuk volna, de amúgy is látszott rajta, meg az ismerősök is rákérdeztek azért. Nagyjából minden nap.

Mindenki segíteni akart. Kaptunk rengeteg olyan ételreceptet, amit az illető kisfia csak úgy falt. Meg mindenféle üveges bébiételt. Abból ráadásul nagyon jól mérhető, hogy mennyi fogyott. Zsoltika például napi 3 üveget evett meg, de nem ő volt az egyetlen. Lánykánk néha elnyammogott egy fél üveget (1 nap alatt részletekben). Szerintem 1-2 alkalommal egy egész üveggel is, de ezt a férjem határozottan cáfolja.

Anyósom igyekezett a legjobban, tényleg mindig hozott bébiételt. Amik aztán sorban a kukában kötöttek ki. Kóstolás után nagy ívben repültek, úgy ahogy voltak. Az üveg mehetett volna szépen elmosva a szelektív gyűjtőbe, de kit érdekelt. Amikor az ember ilyen nagy bajban van, vesszen a környezet! Igyekeztünk nem nagyon piszkálni a gyereket az evéssel. Néha az vált be, hogy meg sem kínáltuk. Erre egyből kért. Vagy csak kint felejtettünk valamit az asztalon ő meg elcsente. Azért a jellemző az volt, hogy nem evett. Vettünk multivitamint. Olykor Béres-cseppet. Ezek hatottak is, kb. egy hétig. Olyankor lélegzet-visszafojtva ültünk az asztalnál, de igyekeztünk közömbösen kísérni szemünk sarkából a nagy tál tésztát, ahogy eltűnik a pici pocakban. Ezeket a perceket ma is a legszebb emlékeink között őrizzük.

Minderre ma már alig emlékszünk. Nekem van a legszebb, magas, karcsú és nagyon öntudatos óvodásom. Az evés azóta sem érdekli különösebben. Ha éhes, eszik valamit. Ha nem, elég neki egy pohár gyümölcslé is egész délután. De ez nálunk már nem téma.

Teofil