– Milyen aranyos baba.

– És milyen görbe a lába!

(…)

– Nem is görbe.  Az enyém is ilyen.

– Elég baj az.

– Egy kicsit mindenkinek görbül a lába.

– De ez nem kicsit görbül.

 

A fenti idézet Szécsi Noémi A baba memoárja c. könyvéből valósi, de mindennap ezer és ezer családban hangzik el, centikkel az ortopédiai beutaló előtt, mikor a gyerekre vonatkozó, utcán hallott első rész valahogy megragad a szülő fejében. Nálunk nem így kezdődött, de így folytatódott, igazából akkor tudatosult, amikor a Kicsi vígan csámpázott előttem az utcán rövidnadrágban, és azon tűnődtem, hogy kire-mire emlékeztet ez annyira engem. Hoppá, a Tata járt így, széles alapon, nagy lábakon, medvejárással, haláláig görbülő lábbal. Mondjuk az égegyvilágon nem akadályozta meg semmiben, tudott kapálni, lovagolni, fára mászni, futni, ha kellett, de a bütykökkel már ő se volt kibékülve, és cipőt sem volt egyszerű kapni rá. Meg aztán ha a dolog javítható, nyilván nem nyolcvanévesen kéne elkezdeni.

A gyerekorvosnő magától nem figyelmeztetett minket, de mikor felhívtuk a figyelmét a kertben szaladgáló gyerek lósportnyelven szólva tisztátalan ügetésére, azonnal ajánlotta a beutalót az ortopédiára. Más kérdés, hogy mifelénk az nem úgy megy, hogy beesel, mint a féltégla, még az adott hónapban esedékes csípőszűrés időpontját is talán még szülés előtt kéne lefixálni, szóval az ember telefonál, és kap valami dátumot uszkve két hónappal későbbre. A Kicsi tehát vidáman végigcsámpázta a nyarat, versenyautókat megszégyenítő másodpercek alatt gyorsult százra, ha meg akart előlünk lépni, kilométereket gyalogolt, és földhöz verte magát, ha babakocsiba akartuk kényszeríteni valami közlekedési veszélyhelyzet miatt, őt aztán nem zavarta a tisztátalan ügetés.

Akkor sem, amikor már indulni akartam vele az Élessarok túloldalán lévő szakrendelőbe, és a teljes átöltöztetés elől menekülve színpucéron kirohant az udvarra pár körre. Csak egy webkamera kellett volna itt és a rendelő oldalán is egy, és már el se kellett volna nagyon cipelnem a doktornőig. Kiválóan látszott minden.

A rendelő falát vidám, színes figurák borítják (aki ilyet akar a gyerekszobába, a két alkotó elérhetősége is megtalálható a falon), egy darabig elszórakoztunk ezzel, meg a kicsi házacskával, amiben pár Duplo is árválkodott. A Kicsi egész jól viselkedett, leszámítva, hogy szokása szerint megint meg akarta valami másik kisgyerek haját húzni (teljesen ok nélkül és váratlanul támad), valamit azt, hogy miután kinyílt a rendelő ajtaja, és nem őt szólították, elkezdett dörömbölni a már becsukott ajtón. Ezzel még egyszer megpróbálkozott, pont mikor minket akartak hívni, kis híján fejbekólintottak a kifelé nyíló ajtóval.

Mert az időpontot, amit megadnak, sajnos itt sem lehet komolyan venni. Az ortopédia egy viszonylag tervezhető dolog, úgy értve, hogy ritkán vagy inkább soha sem jönnek sürgős, azonnal ellátandó esetek, mint például a szomszédos szemészeten vagy a fül-orr-gégészeten. Mégis jó háromnegyed óra késéssel kerülünk sorra, a pontosság a királyok udvariassága, morgom magamban, sose értettem, miért értéktelen az ellátandók ideje az egészségügyben, tessék már végre elhinni, a türelmét vesztett, óráját néző, toporzékoló beteg az orvosnak sem jó, és valami azt súgja, a tanácsokat és rendelkezéseket sem fogja jobban betartani, mint az időben sorra kerülő.

Az elegáns, középkorú  doktornő viszont kétségtelenül remekül beszél a gyerekek nyelvén, a fiam az első pillanatban a szívébe zárja, minden kérését teljesíti, ide-oda fut a kellékként odakészített kislabdák és autók után, nem bánja azt sem, ha a lábát csavargatja, az ölébe is ül és vigyorog rendületlenül. Az ítélet: tessék nyugodtan csámpázni tovább egyelőre, fél év múlva kontroll, van remény, hogy kinövi, ha nem, az inkább oviskor elején kezelendő.  A bokája ugyan enyhén befelé dől, ráadásul asszimetrikusan, de tükörbe nézve sajna az enyém sokkal inkább befelé dől, ugyanazon az oldalon – tehát okolnom mást nem nagyon lehet genetikailag, csak magamra vethetek, mint ama bizonyos földnélküli paraszt. Én már biztosan nem növöm ki, a fiamnál ezek szerint van még remény.

 

Vakmacska