Először is szeretném lezárni a naplómat, ha már ilyen gyorsan vége lett. Szóval szerdán elmentem a nődokihoz kideríteni, hogy mi a gond, illetve a szokásos ctg-re is. Most is sokat voltam a tappancsokra kötve, de most nem véletlenül. A hebamménak nem tetszettek a kijelzett adatok, amit mondott is nekem. Így hát már eleve úgy fogadott a dokim, hogy ezt megnézzük ultrahangon is. Ott sem volt jó a szívhang, le-le csökkent az intenzitása, a dokim szerint ez arra utal, hogy már küszködnie kell. Beutaló a kórházba még aznapra.
Gyorsan felhívtam a férjemet, hogy csapja a hóna alá az összekészített táskámat meg a kislányunkat, és jöjjenek értem, hogy együtt menjünk be a kórházba. Mivel a dokim nem tudta megmondani, hogy ott tartanak-e majd, ezért szegény kislányom is hiába kérdezgette, hogy akkor most meg fog-e születni a tesója, nem tudtam rá válaszolni. Másik kérdése az volt, hogy miért? Azt mondtam neki, hogy anyának megint elromlott megint a pocakja, Vincének már nem jó odabenn. Illetve, hogy azt az orvosok sem tudják, hogy miért romlik el. Így értünk a kórházba.
Ott fél órára rákötöttek ctg-re, ahol is hibátlan görbét mutatott a gép. A főorvos lecseszett, hogy miért nem mentem hamarabb a szülési tervvel. Na, mindegy. Sokáig nézett ultrahangon, majd mondta, hogy hááát, ez olyan vegyes, kicsit kisebb a baba, mint kellene, az áramlás sem tökéletes, de még minden határértéken belül van. Úgyhogy az már biztos, hogy itt kell maradnom. Majd ezután újabb fél óra ctg, ahol ismét rendben volt a szívhang. Ezután jött a vérvétel. Míg velem foglalatoskodtak, elküldtem a férjemet meg a kislányomat a táskáért. Egészen eddig ugyanis az autóban hagytuk, hátha mégsem kell felkiáltással. A férjem amúgy sem bírja vért, a kislányomnak meg nem való látványnak tartom. Le is vettek vagy öt üveggel, illetve kenetet is vettek, ahol a dokinő úgy felnyúlt, hogy azt hittem felpofozom, illetve azon gondolkodtam, hogy tán egyből burkot is akar repeszteni, vagy mi?!
Ezek után elfoglaltam a szobám és elköszöntem a férjemtől meg a kislányomtól, aki ekkorra már nagyon unta az egészet, és a fáradtságtól jobbra-balra dőlt. Kétágyas szobát kaptam, de csak én voltam benne egyedül. Kaptam vacsorát friss túróval, sajtszeletekkel és vajjal. Hehe. Mivel nem az volt a terv, hogy aznap meg is műtenek, csak bent tartanak megfigyelésen. Viszont a laboreredményem olyan rossz lett, hogy a főorvos az azonnali műtét mellett döntött. A májfunkciók voltak gázosak, illetve a trombocitaszámom volt magas. Ja, és eddigre úgy bedagadtak a bokáim, hogy az elefánt is sírva könyörgött volna értük. Még volt egy utolsó ctg mindezek előtt, ahol – mivel Vince nem volt aktív – megitattak velem kb. négy deci szénsavas ásványvizet. Már akkor éreztem, hogy nem lesz ez jó.
Mivel akkor még nem tudtam a főorvos döntését, ezért átöltöztem és lefeküdtem aludni. Majd jött a főorvos és közölte a tényeket. Ezután éreztem, hogy egy kisvuk közeledik. De ekkor már sebesen száguldott is, nem jutottam ki a vécéig. Legalábbis az első rohammal nem. Nem tudom, hogy ez másnál hogyan van, nekem még életemben nem sikerült kijutnom a vécére időben. Amikor jön a tudat, hogy ez bizony vuk lesz, akkor már általában robban is ki. Azért mindezek után még jó pár percig vezettem a porcelán buszt is.
Hívtam a nővéreket, akik amúgy is jöttek felkészíteni a műtétre. Vittek ágyastól, majd kérdezték, hogy meg vagyok-e alul borotválkozva. Mondtam, hogy nem. Ezen kicsit meglepődtek, én meg azon, hogy csak a műtéti helyet simítják le, a többit nem.
Majd átraktak a műtőágyra és elkezdtek tolni. Na, most nem jutott eszembe a Vészhelyzet, mint a kislányomnál, teljesen más volt az idegállapotom. Akkor vigyorogtam magamban, most meg elkezdtem reszketni, de úgy, hogy nem tudtam abbahagyni. Pedig nem fáztam. Amikor betoltak a műtőbe, azért mégiscsak eszembe jutott a sorozat. Egy ember a jobb kezembe kötötte a csövet, egy az érzékelő tappancsokat rakta fel a testemre, egy a bal kezemet szúrta, egy a hajamat igazgatta a sapka alatt, egy meg felterítette a paravánt. És a főorvos még ott sem volt. A spinális érzéstelenítőt szépen megkaptam, majd lefektettek. Ekkor elkezdett szürreálissá válni a műtő, és hihetetlen álmosság vett erőt rajtam. Kérdeztem, hogy alhatok-e. Mondták, hogy nem, mert mindjárt jön a baba.
Ekkor tudtam, hogy valami nem stimmel, így jeleztem, hogy nem érzem jól magam. De ezt már olyan elmosódottan tudtam csak mondani, mintha berúgtam volna úgy istenigazából. Kérdeztek még valamit, arra is hasonlóan válaszoltam, így kaptam valami gázt az arcomhoz. Attól először köhögtem, de tudtam, hogy bele kell szívnom rendesen. Ennyire még észnél voltam. Két „szippantás a jóból” és ismét kitisztult a fejem és már nem szédültem. Éreztem, hogy matatnak rajtam, de azt nem tudtam volna megmondani, hogy mikor mit csinálnak, míg ezt a kislányommal sokkal tudatosabban éreztem. Aztán egyszer csak felsírt Vince. Jó hangosan és erősen. Bebugyolálták és már tették is a fejemhez. Innen tudtam, hogy nincs nagy baja. Ugyanis még a műtét előtt egy hihetetlenül kedves gyerekdokinő mondta, hogyha jól van a baba, akkor a fejemhez rakják, ha nincs jól, akkor viszik egyből el.
Szóval ott volt a fejemnél, én meg a bőgésem közben próbáltam hozzá beszélni. Ettől megnyugodott és elaludt, hogy ismét felsírjon, amikor elviszik. Simogatni sajnos nem tudtam, mert továbbra is remegtem, mint a nyárfalevél, végig a műtét alatt. Azon csodálkozom, hogy nem szíjaztak le. Próbáltam uralkodni magamon, de nem ment. Annyit mondtam, hogy ideges vagyok. A kislányommal is ez volt, de ott csak a műtét végén jött elő a remegés. Mondom, teljesen máshogy fogtam fel a két műtétet. Most sokkal, de sokkal rosszabbul. Végül áttoltak az intenzívre, ahol egy éjszakát voltam megfigyelésen. Homokzsákok nem kaptam a hasamra, ellenben a műtét után négy órával kicserélték alattam a lepedőt, amihez forognom kellett. Hiába segített két nővér is, azt hittem berosálok. Szerintem ez még korai volt. Na, mindegy. Aludni nem igazán tudtam, csak reggel/hajnalban volt egy időszak, amikor egy teljes órát egyben tudtam pihenni. Úgy éreztem, hogy egy teljes éjszaka volt.
Reggel visszatoltak a szobámba, ahol délután megpróbáltam tejet fejni. Mivel volt előtejem, gondoltam valamennyi biztos összejön. Jelentem, 3 ml lett a végeredmény! Egyébként többször is megkérdezték, hogy szeretnék-e szoptatni. Egyáltalán nem tolakodón, csak, hogy tudják, hogy mit csináljanak. Délután a férjem áttolt a koraszülött osztályra, ahol családilag megnéztük Vincét. Először a kislányom majdnem elsírta magát, mert hatéves kor alatt nem lehet bemenni, de a nővér azt mondta, hogy a családi szobába heti egyszer kihozzák a babákat és ott láthatja. Na, így megnyugodott mindenki.
És akkor az ellátásról röviden, mert már így is hosszú lett. Reggeli büféválasztásos, ebéd, vacsi menüválasztásos. A minősége munkahelyi menza jellegű, vagyis nagyjából finom és bőséges. Az ágyamat magam tudom szabályozni és kényelmes, vastag szivacs van benne. A szobában mindkét ágyhoz tartozik egy-egy mini-tv és rádió, de ezeket még nem próbáltam ki. Mindenki nagyon kedves és mosolygós, illetve mindenki először bemutatkozik. Ja, és péntek reggel kaptam gyógytornát is. Nem tudom, hogy a többi német kórház milyen, ezen azért látszódik, hogy használják, de nem vészes. Viszont mindennel felszerelt: kaptam kompressziós combfixet, hálós bugyit, óriás betétet. A fürdőszobában van folyékony szappan, vécépapír, egészségügyi zacskó. Ásványvizet hoznak a szobába, én első nap majd’ hat litert ittam meg, de senki még a szemöldökét sem húzta fel. Nem luxus kategória, de a gyógyításhoz minden szükséges eszköz van.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
