Szülés után a libidóm is igen hamar visszatért, mi pedig engedtünk a vágyainknak. A hathetes kontrollal kicsit megcsúsztam, novemberben szültem és márciusban mentem vissza az orvoshoz, alhasi fájdalomra panaszkodva. Egy gyors ultrahang után pedig jött a hidegzuhany: 11 hetes terhes vagyok. A sokk azt hiszem gyenge kifejezés arra, amit akkor ott éreztem. Szinte azonnal automatikusan mondtam, hogy nem akarom megtartani. A doktornő azt mondta, még megszakítható a terhesség, de mindent nagyon gyorsan, 1-2 nap alatt el kell intéznem. Hazamentem és leforráztam a férjemet a hírrel: terhes vagyok. Azt hiszem, úgy egy óráig mozdulni sem bírt, de én már egyből daráltam, hogy elvetetjük, délutánra már intéztem is időpontot a CSVSZ-es védőnőhöz az engedély miatt, ne aggódjon, nem lesz baj. Furcsa, hogy én próbáltam őt nyugtatni.
Nagyon gyorsan történt minden, a családnak nem is mondtuk el, hogy mi a helyzet. Én lépten-nyomon elsírtam magam, mert a kezdeti magabiztosságom ellenére kezdtem elbizonytalanodni. Mégiscsak az én kisbabám... pont, mint a nővére... ő miért ne kaphatna esélyt az életre? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, aztán jöttek az észérvek: a lányom is még csak négy hónapos, a férjem épp munkanélküli, a tartalékunkat éljük fel napról napra, nincs még egy szobánk, és nagyon friss a császármetszésem. A kórház előtt is sírva váltam el a férjemtől, és még a betegfelvételnél is az járt a fejemben, vajon helyesen cselekszem-e.
Kaptam egy ágyat a nőgyógyászaton, és a tágító felhelyezése előtt csináltak még egy ultrahangot. Egy másik doktornő végezte és végezte volna az abortuszt is, mivel az enyém szabadságon volt. Közölte, hogy akárhogy is méri, ez a baba bizony már túl nagy. 12 hét 4 napos. Elvégzik, ha ragaszkodom hozzá, de gondolkodjak még egy kicsit, van rá pár órám. Felhívtam a férjemet, elmondtam mi a helyzet, letettük, gondolkodtunk, újra telefonáltunk. Közben telefonon beszéltem a főorvossal, aki megnyugtatott, hogy a friss császár ellenére kihordható a terhesség, csak egészen biztosan programozott császárral kell szülnöm. Nehéz órák voltak, de döntöttünk. Megtartottuk a babát. Legalábbis akkor azt hittem, ketten döntöttünk.
Szépen lassan kezdtük a családnak is beadagolni, hogy érkezik a kistesó. Mondanom sem kell, mindenki azt mondta nem ép az elmém, és nem fogom bírni. Sokáig én sem tudtam feldolgozni, hogy történhetett ez ilyen gyorsan. Hogy eshettem teherbe császár után körülbelül 6 héttel, menstruáció nélkül? Mennyi volt erre az esély? De a válaszok már nem is voltak olyan fontosak, a lényeg az volt, hogy alkalmazkodjak a helyzethez és helyt tudjak állni olyan anyaként, akinek 10 hónap van csak a babái között. 17 hetesen az 5D ultrahangon megtudtuk, hogy most egy kisfiút várunk, aminek az apuka hatványozottan örült. A lányom 2014 novemberében született, a fiamat 2015 szeptemberére vártuk. Ezért lehet, hogy az ősanyák és természetes szülés-pártiak megköveznek, de nagyon örültem neki, hogy ez alkalommal minden szenvedést megspórolva, programozott császárral ér véget a terhességem. Képtelen lettem volna még egyszer átélni azt, ami az első szülésemnél történt velem.
„Szerencsére” az évszázad legmelegebb nyarára esett a terhesség nagy része, és mellette ott volt a kislányom is, akit emelgetnem, hurcolásznom kellett, virrasztani vele éjszaka, ringatni, ha a nagy meleg miatt nem tudott aludni, és ez bizony nagy pocakkal nem volt könnyű. Pihenésről nem is álmodhattam, pedig néha nagyon jólesett volna. Talán ennek köszönhető, hogy az egész terhesség alatt kemény 4-5 kg-t szedtem magamra, amit már a műtőasztalon sikerült is leadni. Az az érdekes, hogy egész életemben husi voltam, a levegőtől is képes voltam hízni, de a terhességek alatt alig szedtem magamra valamit. A lányommal is csak 7 kilót híztam, most pedig vékonyabb vagyok, mint a gyerekeim előtt voltam.
Közben a férjem már áprilisban már talált is munkát, ami magyar viszonylatban még egész jól is fizet, mondjuk megtakarításunk nem sok maradt, de legalább már mindenünk megvolt, ami egy babának kell. Sajnos nagyon gyakran veszekedtünk, nehéz volt elviselni neki is és nekem is, hogy majdhogynem szünet nélkül két évig terhes vagyok. Ő félt, hogy nem fogja bírni a felelősséget, amit két pici gyerek jelent, és sokszor hibáztatott is, hogy ez az egész az én hibám. Ha hamarabb elmegyek az orvoshoz... Egyébként is az a fajta, aki mindig mindenért másokat okol. Szerinte én ráerőltettem a döntésemet, szerintem meg megvolt a lehetősége, hogy elmondja az őszinte véleményét, hogy mit is szeretne. Még szülés előtt pár nappal is összevesztünk, azt mondta, nem tudja, hogy képes lesz-e szeretni a fiunkat.
Nem olyan terhességem volt, amiről egy kismama álmodik. Az én pocakomat nem simogatta apuka, nem leste minden kívánságom, nem jött velem ultrahangra, nem érdekelte sem a bababútor, sem a ruhák, meg úgy egyáltalán semmi, ami a babához köthető. Bár a védelmére szóljon, súlyos lelki traumákat hozott magával a gyekkorából. Mindezek ellenére én szeretem, és ő is szeret engem, a lányunknak pedig csodálatos apja. Azon szerencsés nők közé tartozom, aki nyugodt szívvel a férjére bízhatja a gyereket: etet, pelenkázik, játszik, altat. Gondoltam, ha meglesz a fia, képtelen lesz nem szeretni, és hát végül is ez így is lett.
A műtétet illetően nem volt semmilyen félelmem, tudtam mi és hogyan történik, tudtam, mikor és mennyire fog fájni. A 39. hét elejére kaptam időpontot. Délre vitt be a nagypapám a kórházba, a férjem dolgozott, a kislányomat pedig a nagymamám és nagynéném gondjaira bíztam. Becsengettem a szülészeten, hogy „jó napot, én vagyok a délutáni programcsászár”. Bekísértek egy meglehetősen puritán szülőszobába, de mivel tudtam, hogy nekem itt most nem sok dolgom lesz, nem zavart. Átöltöztem egy kórházi hálóingbe, kaptam infúziót, csináltak egy ctg-t, és közben a férjem is megérkezett. Ctg közben, ahogy zakatolt a fülembe a babám szívdobogása, azon agyaltam, hogy szegény még csak nem is sejt semmit az egészből, hogy hamarosan kikapják őt a jó meleg kis vackából. Hirtelen elöntött az izgalom, az adrenalin, szédültem és hányingerem lett. Egyszer még a baba szívhangja is leesett. Már közel sem voltam annyira magabiztos, mint addig, iszonyatosan izgultam. Leginkább azért, hogy minél hamarabb legyünk túl rajta, és láthassam végre a fiamat, na, meg hát azért mégis csak nagy hasi műtétem lesz, vagy mi a fene.
Azt hittem – a magyar egészségügy helyzetét ismerve – estig itt fogunk várni, mire az orvosom időt szakít a műtétre, hiába fogadott. Szerencsére nem így történt. Nem sokkal 14:00 előtt jött a műtősfiú, és átkísért a műtőbe. Megkaptam az érzéstelenítőt, amit most is csak egy kis feszítés és apró áramütés érzése kísért, majd lefeküdtem és vártam a zsibbadást. Kérték, hogy feszítsem meg a fenekemet, majd amikor már a fenekem létezését sem éreztem, nemhogy megfeszítsem, elkezdtek vágni. Ott is elkapott a hányinger és a szédülés, a szívem eszeveszetten kalapált, kaptam is valamit az infúzióba, hogy megnyugodjak kicsit, aztán már csak a szívó jellegzetes hangjára lettem figyelmes. Rángattak, húztak-vontak, nyomtak (ismét), egyáltalán nem volt kellemes, sokkal rosszabb volt, mint amire emlékeztem.
Minden bajom volt ott az ágyon, fájt a hátam, fájt a karom, kényelmetlen volt ott úgy abban a pozícióban feküdni. Jó, tudom a kényelem itt sokadlagos, de minimális komfortérzet jobb lett volna. Aztán éreztem egy hatalmas nyomást, azt hittem, beroppantak a bordáim, majd ezt követően 14:10-kor felsírt Marcell Kristóf. Gyorsan megmutatták, sűrű, fekete haja volt, a szája édesen lefelé biggyedt, és nagyon elégedetlennek tűnt a kinti világ körülményeivel. 2950 gramm és 48 centi, hiába, én már csak ilyen mini babákat tudok összehozni. Összevarrtak, ami alatt kérte az orvosom, hogy most pár évet „pihenjek”, mert elképesztő vékony a méhfalam. Mondtam neki, hogy ez a méh már egy életre megpihenhet, én „megcselekedtem, amit megkövetelt a haza”. Végeztek az operációval, a műtős fiú felkapott és átdobott egy másik ágyra. Döbbenet volt, ahogy fölém emelte a lábam, mintha nem is az én testrészem lett volna. Kint a műtő előtt várt a férjem, megcsókolt, megdicsért, hogy ügyes voltam, és toltak is le az őrzőbe.
Apuka ismét bejöhetett velem, és mivel csak ketten voltunk császárosok, bent is maradhatott viszonylag sokáig. Behozták Marcikát is, kicsit megölelgettem, és átadtam apának, mert nem bírtam tartani, meg gondoltam, hátha kialakul valami apa-fia kötelék. Nem mondom, hogy nem örült, mosolygott és büszkén küldözgette a képeket az ismerősöknek, beszélgetett hozzá és majd' egy órát ringatta. Egy kicsit megkönnyebbültem, de azért még nem felejtettem el, amiket a terhesség alatt mondott. Hamar elmúlt az érzéstelenítő, hamarabb, mint ahogy emlékeztem. Legutóbb csak akkor kezdtem fájdalmat érezni, amikor megmozdultam, most már egy órával műtét után kezdett fájni a vágás. A méhösszehúzódások is sokkal erősebbek voltak, némelyikbe leizzadtam. Magamra hagytak, és másik két szobatárssal szépen csendben szenvedtünk. A felállás viszont most sokkal gyorsabban ment, és ráadásul segítség nélkül, így még aznap este átküldtek az egyágyas szobába, ahol azért közel sem volt nyugodt éjszakám. Óránként kellett kivánszorognom az ágyból és elszenvedni magam a mosdóba, aztán valahogy vissza az ágyba.
A vizelés nehezen ment, bár az inger erős volt, ráadásul égett és csípett is. A katétertől elkaptam valami fertőzést, amire még a kórházban adtak antibiotikumot. Székelési ingerem is volt, de sehogy sem tudtam produkálni, erre a problémára reggel kaptam kúpot, de azt meg nem tudtam pár percnél tovább tartani, aminek így semmi értelme nem volt. A műtét alatt annyira összenyomta az asszisztáló orvos a bordáimat, hogy levegőt is csak nagyon nehezen tudtam venni, talán az fájt a legjobban. A szoptatás alatt kemény összehúzódásaim voltak, sokszor csak összeszorított fogakkal tudtam a fiamat etetni.
A férjemen kívül csak anyukám járt bent nálam egyszer, így viszonylag sokat tudtam pihenni. Vittem be laptopot és egész nap mentek a sorozatok, kicsit otthonosabb volt így a légkör. Amikor csak tudtam, aludtam, ha egy órára elvitték a babát, máris kucorodtam be az ágyba. A kislányom nagyon hiányzott, sokszor el is pityeredtem, de nem akartam, hogy behozzák a kórházba, így csak akkor láthattam újra, amikor hazaértünk a kórházból. Mindent összevetve, a második császármetszés sokkal fájdalmasabbra sikerült, akadtak szövődmények is, de itt is csak a varratszedésig mozogtam nehezebben, utána szinte csak a heg emlékeztetett a szülésre. A férjem egy hét szabadságot kapott, így elég sokáig lehettünk immáron négyesben. A kapcsolata a babával nagyon pozitív irányba változott, már kéthetes korában elküldött otthonról, hogy menjek és kapcsolódjak ki a lányunkkal, ő addig vigyáz a picire. Szóval továbbra is jó apa, bár egy harmadik terhességet és gyereket biztos nem bírna ki, hozzáteszem, én sem. CSOK ide vagy oda, gyereket nem a 10 millióért kell szülni, így hát mi maradunk négyesben.
Néha visszagondolok az első szülésemre, és hiányérzetem támad. Nem mintha akkor ott nem mondtam volna el tucatnyi köszönömöt a császárért, de hiányzik a szülés vége. Valószínűleg nem ez a megfelelő kifejezés, de kíváncsi vagyok a tolófájásokra, hogy milyen lehet kinyomni a babát, és milyen az a megkönnyebbülés, amikor végre kicsúszik az a kis test. Néha fekszem esténként az ágyban, és lejátszom magamban, hogy ha újra ott lennék, mit csinálnék másként. Amiben teljesen biztos vagyok, hogy sokkal több időt töltöttem volna itthon, próbáltam volna jobban a lazulásra koncentrálni és nem bepánikolni. Várnék az oxitocin beadásával, és eszemben sem lenne EDA-t kérni, mert minden mozgásban megakadályozott, ami jólesett volna, ráadásul nem is használt. De ez már mind feltételes mód, a valóság máshogy alakult, de a lényeg mégis a végeredmény.
Most, 25 évesen már két gyönyörű baba anyukája lehetek, és ha újrakezdhetném, sem csinálnám másként, most is ugyanúgy kifordulnék az abortusz kapujából. Az, hogy milyen az élet és milyenek a mindennapok két ilyen picivel, akik közt 10 hónap és 9 nap a korkülönbség, egy másik posztba tartozik, talán majd arról is mesélek.
Lexi
