Idealista vagyok.
Hiszek abban, hogy a világon több jó ember él, mint rossz, csak valahogy a rosszak mindig hangosabbak, mint ahogy a legtöbb szülő sem dicséri meg a gyerekét minden alkalommal, ha nem verekszik a tesójával, ellenben ha igen, azt rögtön szóvá teszi.
Idealizmusom mellett azonban gyakorlatias is vagyok. Gyakorló pedagógus, többek közt, aki Édesanyja óvodájában kezdte tanulni a szakmát nyolcéves korától, aztán néhány kitérővel, amelyek utóbb hasznosnak bizonyultak az óvónői szakmában is, visszatért a forráshoz. Olyan élmények táplálták a gyakorlatiasságom, még diploma előtt, különféle munkahelyeken, amiktől sok fiatal óvó néninek égnek állna a haja, és azonnal elszaladna inkább valami multicéghez HR-asszisztensnek, hiszen az ráadásul jobban is fizet. Én viszont, amellett, hogy elborzadtam, és néha bizony menthetetlennek ítéltem azt a bolygót, amelyben 20-25 év múlva ilyen gyerekkorból felnőtt sarjak fognak a világot igazgató döntéseket hozni, csak azért is folytattam a munkám. És időközben egyre jobban megszerettem.
Hazudik az a pedagógus, aki azt állítja, hogy nem gondolta még azt, hogy elég, feladom, hazamegyek, rázárom az ajtót a kölkökre, csináljanak, amit akarnak, csak én ne halljak gyereksivítást legalább egy hétig. Biztos vagyok benne, hogy nincs olyan óvó néni, tanító néni, aki ne rohant volna még el a mosdóba sírni, mert úgy érezte, hogy a pedagógiai munkája és az egész jelleme egy nagy csőd, és fabatkát sem ér, kompetencia nuku, elásom magam, kész, vége, menthetetlen. Aztán mégis visszamegyünk és újrakezdjük. Ettől szép.
Egy szó mint száz, úgy érzem, én megtaláltam azt a hivatást a kisgyerekekkel foglalkozásban, ami értelmet ad az életemnek. Amit tudnék csinálni nyugdíjas koromig, sőt még azután is, mint Édesanyám, aki 70 évesen is a mai napig vigyáz kisgyerekekre. Egy baj van ezzel. Épp mert idealista vagyok, szeretném ezt a magam módján csinálni.
Szeretem a családias közösségeket, dolgoztam csodálatos kollektíva tagjaként. Mégis, a hagyományos óvodai csoport egész egyszerűen, úgy érzem, nem való nekem. Nem tudok, tudnék olyan óvónő lenni egy 25-30 fős csoportban, amilyen szeretek lenni. Nem tudok egyszerre ennyi gyereket ölembe venni, szeretgetni, nem tudok mindegyikükkel annyit foglalkozni, amennyit szeretnék, és mivel sok a gyerek és még több az igény, a hely és a kapacitás ellenben kevés, túl sok mindent kell tiltanom nekik és túl sokszor kell rájuk szólnom, annak érdekében, hogy haladjon a szekér. Túl kevés idő marad értelmesen, okosan elmagyarázni, megértetni, feltárni és kérdésekre válaszolni, minden gyerkőcnek a maga módján, a maga szintjén, a két kis okos szemébe nézve, nem pedig valahova középre fókuszálni, amikor 25 gyerek ül egy körben, és én egyikre se tudok nézni, és a levegőnek mesélek, csak reménykedve, hogy átmegy a mondandó.
Persze az ekkora közösségnek is megvannak a maga csodái. Óriási élmény összefogni egy ekkora társaságot egy közös célért, érezni, ahogy felém sugárzik az örömük, a jókedvük – de ehhez megfelelő infrastruktúra, háttér, hely és idő kellene, ami nagyon sokszor nincs. Mi, óvónők megpróbáljuk erőnkön felül menteni a menthetőt, de az óvoda falait nem tudjuk kijjebb tolni, és pénzünk sokszor nekünk sincs elég, nemhogy még az óvodára fordíthassuk. A baj az, hogy az önkormányzatoknak sincsen.
Az utóbbi időben egyre inkább gondolkozom azon, hogy létre kellene hozni az én saját kis idealista óvodámat: egy saját Családi Napközit. Tudom, manapság boldog-boldogtalan ezt teszi, és higgyétek el, láttam olyanokat, hogy a falnak tudtam volna futni tőle: ésszerűtlen, irreális célokat, rosszul berendezett és megfelelő személyi ellátottsággal nem rendelkező, hangzatosan felcímkézett intézményeket. Úgyhogy pontosan tudom, hogy milyet NEM szeretnék.
Egy olyan családi napköziről álmodom, ahol legfeljebb hét kisgyerek van, hogy egyszerre mind hozzám tudjon bújni, mikor mesélek. Hogy olyanok legyenek, mint egy nagy család. Hogy úgy dolgozhassak velük ténylegesen, mint egy „napközis Édesanya”, ahogy Donászy Magda oly sziruposan fogalmaz a szocialista intézményrendszert dicsőítő kis propagandaverseiben. Hogy fessünk, rajzoljunk, meséljünk, játsszunk, építsünk, babázzunk. Hogy ténylegesen Velük lehessek, ne a fejük fölött tekintsem csak át a nagy dzsumbujt.
Olyan Családi Napközit szeretnék, ahol nincsenek hangzatos, az elvárásoktól agyonnyomott szülők szemének szépen tündöklő pluszfoglalkozások, mint babajóga, babaúszás, babaangol, babamatek, babakutyafüle. Nem szeretnék álságos képet tárni a szülők elé, hiszen saját bőrömön éreztem, és ha kell, elmagyarázom a T. Szülőnek, hogy ezek a dolgok tényleges valójukban ekkora gyerekekkel megvalósíthatatlanok. Ez a helyzet. Mert még kicsik hozzá. És amúgy se ettől lesznek okosabbak, hanem a szabad játszástól, muzsikától, öleléstől. Nem akarok olyan intézményben dolgozni többé, ahol a gyerekek étkeztetésén spórolnak, és a legsilányabb multiüzletlánc-gazdaságos kenyéren, margarinon és felvágotton tartják őket, csak hogy a csábítóan alacsony havidíjból jusson a különböző kunsztok oktatóinak bérére. Inkább csinálok jobbat. Olyat, ahol szeretet van és zene és kézzel készített játékok, és festett képek a falakon. Piros piaci paradicsomról álmodom uzsonnára és Lipóti magos kifliről, és mosolygós gyerekekről, akiknek az arca magáért beszél, hogy jó nekik napközben, míg a szülők dolgoznak. Mondjátok csak, nagyon naiv vagyok?
Kedves Anyukák! Így zárásképp megkérdezném Tőletek – fővárosiaktól, elnézést a diszkriminációért -, hogy Budapest mely körzeteiben van leginkább igény egy hasonló intézmény létrehozására? Hol van sok kisgyermek és kevés bölcsőde? Hol építhetem én fel az álmom? Segítsetek!
Előre is köszi!
Erenya
