Férjem mesélte az alábbi történetet:
Munkahelyén, egy irodában dolgozott, amikor a nyitott ablakon keresztül egy két év körüli gyermek sírására lett figyelmes. A kisfiú nem az édesanyjával volt, mivel őt kereste, utána sírt. A vele lévő hölgy nem szólt hozzá, nem próbálta megnyugtatni, elmondani, hogy mikor jön az anyukája. Előfordul, gondolta, és dolgozott – volna – tovább, de nem tudott.
A gyermek nem hagyta abba a sírást, kiabálást egy óra múlva sem. Ekkor az irodában már a többiek sem tudták megfelelően végezni a munkájukat, így egy kolléga kiszólt a hölgynek, hogy legyen szíves kezdjen valamit a gyermekkel, hallgattassa el, mert így nem lehet dolgozni. Mindezt normális hangnemben, nem bunkó módon.
Elhiszem, hogy nehéz egy síró-hisztiző gyermekkel valamit kezdeni, amivel elterelheti a figyelmét. Az, hogy egy órán keresztül hallgatom, majd abbahagyja, nem megoldás. Megértem, hogy neki is kellemetlen lehetett a szituáció, de felvehette, beszélhetett volna hozzá. Vagy elmondani, hogy anya ide ment, és ekkor jön. Ezt egy kétéves már megérti. De állni, és nézni, ahogy sír, nekem nem lenne szívem hozzá.
Ha nem a kollégája, akkor férjem szólt volna neki, hogy csináljon valamit, mert így nem lehet dolgozni. Főleg olyan munkahelyen nem, ahol egy vessző elírása is komoly problémát okozhat. A gyereksírásnál pedig nincs idegesítőbb hang, nem is lehet hosszú távon hatékonyan dolgozni így. Férjem sem egy beszólok mindenkinek típusú ember. Mióta gyermeke van, megtanulta, hogy bizony hisztiznek, ha valami nem tetszik nekik.
Mi lett volna a megoldás? Hallgatni a gyermeket, majd abbahagyja? Meddig? Mert a gyermekkel lévő hölgy láthatóan semmit sem akart csinálni. Mennyi idő után lehet szólni, hogy ez már sok? Legyünk mindenáron toleránsak egy kicsi gyermekkel, aki keresi az anyukáját?
Petra
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
