Szüléskor van, hogy olyan gyorsan történik minden, hogy szinte kettőt sem tud pislogni a kismama, máris a kezében a gyereke. Eszternek nem úgy tűnt, hogy gyors szülése lesz, ám a beöntés után rakétasebességre kapcsolt, és három tolófájásra megszületett kislánya.

Az orvosa épphogy odaért, és csak egy gyors gátmetszésre volt ideje. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!

Fontos elmondanom, hogy én alapvetően féltem a szüléstől, főleg a kitolástól. A fájdalmat úgy gondoltam, jól bírom, meg az csak meghatározott ideig tart, de hogy hogy fog ott kiférni egy gyerek... Pedig nagydarab vagyok, széles csípővel. Úgyhogy mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha a feleekkora barátnőim meg tudták szülni a gyerekeiket, akkor talán én is meg fogom tudni szülni. De orvosként azt is tudtam, hogy a komplikációk zöme is leginkább a kitolással kapcsolatban lehet.

Talán pont ezért, vagy ettől függetlenül sokat készültem a szülésre is és a gyermekünk érkezésére is, próbáltam lelkileg minél inkább ráhangolódni, hogy minden a legjobb legyen neki. Sok könyvet elolvastam a gyermeklélektan tárgykörében (a legjobb A.J. Solter: A bölcs baba című könyve és Hidas György-Raffai Jenő- Vollner Judit: Lelki köldökzsinór c. könyve volt.)

A 36. hétig dolgoztam, utána otthon elrendezgettem a dolgokat. A 37. héttől elkezdett tágulgatni a méhszájam, de továbbra is nagyon jól éreztem magam, az NST-ken semmi extra nem volt sose. Aztán 39 hét 3 naposan pár órán keresztül rendszertelenül jósló fájásaim voltak, de elmúltak. A másnapi NST utáni vizsgálaton már másfél ujjnyi volt a méhszáj és kicsit megrövidült a méhnyak is, de semmi. Aztán következő nap este néztem a cserépkályhában a tüzet, és magamban énekelgettem Rebekának, hogy jöjjön ki… Valószínű érezhette, hogy annyira megbabonázott a lobogó tűz, hogy úgy érezte, ezt neki is látnia kell.

Körülbelül 2 óra múlva 10 perces fájásaim kezdődtek. Ez volt este 10-kor, a férjem épp elaludt. 11-kor felkeltettem, hogy menjünk a klinikára, szülünk. Éjfél örül értünk be, persze majdhogynem haza akartak küldeni, hogy első szülő, 2 órája tartó 10 perces fájásokkal, minek mentem oda ilyen hamar. De azért nem küldtek, hanem lefektettek, a férjem odaült mellém, elbeszélgettünk, nevetgéltünk, 2 fájás között jól elvoltunk, és a fájások se voltak olyan durvák (10-es skálán mondjuk 3-4-es), és hát csak 5-10 percenként jöttek. Aztán 2 felé kezdtünk mind a ketten elálmosodni, és mivel minden arra járó szülész vagy szülésznő azt mondta, hogy majd reggel vagy délelőtt lesz itt gyerek, fél 3 felé úgy döntöttünk, hogy a férjem lemegy a kocsiba aludni egy kicsit, mert én is úgyis mindig elbóbiskolok 2 fájás között.

Mondanom sem kell, ahogy kitette a lábát a szülőszobáról, kezdtek a fájások erősödni és gyakoribbá válni. 3 körül már összefolytak, nem is volt szünet, és kiderült, hogy van olyan fájdalom, ami már nekem is sok, ezért kértem egy epidurált. Mondták (miután megvizsgáltak, és kiderült, hogy váratlanul sokat haladt a tágulás 3 óra alatt), hogy jó, akkor előkészítenek, magyarul kapok egy beöntést, aztán lezuhanyzok, és utána megszúrják az epidurált. Hát legyen, gondoltam, ez belátható idő, ennyit még kibírok.

A beöntés után, mikor másodjára is visszaküldtek a vécére – ahol megrepedt a burok és kifolyt egy kis magzatvíz is – már azt éreztem, hogy tolófájásaim vannak. Hoppá! Persze jól megijedtem, de a szülésznő is, mert az orvosomnak még nem szólt eddig senki (minek keltsék fel éjszaka, mikor várhatóan csak reggel fogok szülni – alapvetően igazuk volt). Úgyhogy gyorsan riasztották a szülészemet, aki szerencsére közel lakik, én meg elsóhajtottam vagy 3 tolófájást, mert semmiképp nem akartam, hogy az ott levő rezidens kollégám vezesse a szülést (mert mint mondottam, pont a kitolástól féltem), így mire kb. 10 perc múlva beért az orvosom, és átfektettek a szülőágyra, 3 tolással kint volt Rebeka. Épp egy gátmetszésre volt idő…

Úgyhogy az OEP-nek 1 beöntéses szerelékbe, egy ampulla fájdalomcsillapítóba és kb. 1 m varróanyagba kerültem, mert se infúzióra, se semmi másra nem volt szükség, epidurálra meg nem volt idő. (Így utólag 1 óráért teljesen felesleges is lett volna megszúrni, eleve kb. 20 perc, mire teljesen beáll a hatása.) Másnap a szülészem mondta is, hogy én az őskorban az árokparton is megszültem volna. A babának se volt eldeformálódva a feje, de hát beszéltük az orvosommal, hogy nem volt rá idő, hogy eldeformálódjon (kb. 10-15 percet töltött a szülőcsatornában).

Ami érdekes, hogy arra a nagyon erős, egy órán keresztül szünet nélkül tartó fájdalomra még aznap emlékeztem, de másnap már nem. Nem tudnám megmondani, 10-es skálán hányas volt.

Az is érdekes, hogy engem nagyon zavar minden, ami maszat meg ragacs, sose értettem, mások hogy bírják elviselni, hogy a gyerekük csorgatja rájuk a nyálát, meg ilyenek. Éppen ezért attól is tartottam, hogy hogy fogom szegénykét fogadni, mikor a hasamra teszik véresen, magzatmázasan. Mondanom sem kell, egyáltalán nem zavart, hogy maszatos és ragacsos, egyszerűen csak örültem neki, és szerettem. És büszke voltam rá, hogy ilyen gyorsan és ügyesen megszületett.

Mindenkinek azt javaslom, hogy feltétlenül olyan helyen szüljön, amit a WHO és az UNICEF bababarát kórháznak minősített. Ez ugyanis a következőt jelentette: a gyermekemet a születés után a hasamra tették, és csak arra az 5 percre vitték el, amíg megtörölték, lemérték, felöltöztették. Utána, amíg összevarrtak, a férjem fogta a karjában, aztán visszakaptam, majd a szülést követő 2 órás megfigyelés alatt jött a csecsemős nővérke, és segített mellre tenni, és biztatott, hogy szoptassam. Amikor lekerültünk a gyerekágyas osztályra, akkor kb. fél órával később hozták utánam, gondolom, akkor vizsgálta meg a gyerekorvos részletesebben. De innentől fogva 24 órában velem volt, velem aludt, bármikor szoptathattam. És a csecsemőosztály dolgozói – nővérek és orvosok egyaránt – mindenben segítettek a szoptatással kapcsolatban: elmagyarázták, mi hogy működik, mi jó, és miért, és ha értettem valamit, de nem tudtam úgy csinálni, akkor megfogták a gyereket, megfogták a mellemet, és megmutatták, hogy hogy kell a gyakorlatban csinálni. Persze így se volt könnyű belejönni a szoptatásba, de nem is tudom, mi lett volna enélkül.

Még néhány adalék: a gátseb már aznap is alig fájt, első naptól tudtam ülni, jönni-menni, lépcsőzni stb. A varratszedés után már törökülésben is tudtam ülni simán. A mellbimbó kisebesedése nem tudom, hogy elkerülhető-e (egyetlen embert ismerek, a nővéremet, akinek nem sebesedett ki), de ha kisebesedik is, a szoptatás csak az első 1-2 percben fáj, és 1 hét alatt begyógyul. Szóval nem szabad feladni! (Szülés előtt mindenképp ajánlott elolvasni: Márta Guóth-Gumberger, Elisabeth Hormann: Szoptatás c. könyvét.)

Eszter