Annyian írtak a fizessünk, vagy ne fizessünk a szülésért témában mostanában, főleg horror sztorikat, hogy úgy gondoltam, billentyűzetet ragadok és leírom én is, én hogyan éltem meg a terhesgondozás kilenc hónapját és a szülést. Megpróbálok tárgyilagos lenni, már amennyire az ember élete nagy eseményét tárgyilagosan tudja kezelni. A teljesség kedvéért elmondom, hogy mindez Debrecenben történt, hátha valakinek fontos ez az infó. Szóval:

A kisbabám még csak petezsák volt (kb. a hatodik terhességi hétben), mikor elmentem a saját nőgyógyászomhoz, akihez 14 éves korom óta járok, két pozitív terhességi teszttel a zsebemben. Régebben a kórházba jártam hozzá, de mivel már nem dolgozik ott, ezért a magánrendelésére mentem. Kicsit régi az UH gép, ami ott rendelkezésre áll, így nem láttunk semmit, de mondta, ha annyira az elején vagyok, amennyire gondolom, ez nem meglepő. Felhívta egy kollegáját, hogy két hét múlva a kórházban tudna-e csinálni nekem egy újabb UH-t. No problem, mondta a kollega, két hét múlva menjünk. Így is történt, és szerencsére akkor már volt szívhang is, meg minden. A vizsgálóba normál körülmények között apuka nem mehet be (a hölgyek nem nagyon vannak felöltözve és hát két vetkőző van a vizsgálóhoz, senki nem akar kellemetlen helyzeteket), de mivel senki nem volt még a környéken sem azon a reggelen, a doki egy szó nélkül beinvitálta a páromat is. Úsztunk a boldogságban. Ezután kicsit bonyolultabbá vált a helyzet.

Menni kellett ugye az SZTK-ba terhesgondozásra. Debrecenben ez úgy működik, hogy van egy körzeti védőnő, meg van egy körzeti orvos is. Bevallom, soha nem találkoztam a saját körzeti orvosommal, a nőgyógyászom mondta, van lehetőség ahhoz az orvoshoz menni, akihez akarok, ha gondolom, szívesen ajánl nekem egyet, megkérdezi tőle, elvállal-e. Gondoltam. Így nem a saját körzetemhez tartozó orvoshoz jártam, hanem egy másikhoz, aki mindig végtelenül udvarias volt, mindig alaposan megnézett mindent, soha nem felejtett el tájékoztatni semmiről, mindezt úgy, hogy nem tutujgatott körbe (amiért nagyon hálás voltam) és soha nem töltöttem nála 10 percnél többet. Minek is töltöttem volna, ha rendben ment minden? Igaz, mikor meglátta és meghallotta a kórtörténetemet, kicsit elkomorodott, de az első véreredmények után megnyugtatott: eddig úgy megy itt minden, mint ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Soha nem fizettem neki. Soha nem is kért. Ellátott tisztességesen, megkaptam minden beutalót, felvilágosított mindenről.

Az Uh-kat mindig a kórházban csináltattam, ugyanannál a dokinál, aki a 8 hetest csinálta, tudtam, hogy ott fogok szülni és már azt is sejtettem, hogy annál a főorvosnál, akihez UH-ra mentem. Pedig anno 17 évesen, mikor egyszer a saját dokim helyett ez az orvos vizsgált meg, megfogadtam, soha többet nem engedem, hogy hozzám érjen, olyan volt velem akkor, mint a pokróc. Jó, mi? Akkor még meg sem álmodtam, hogy egyszer jóval komolyabb szituációban vetem bele a bizalmamat, mint egy szimpla nőgyógyászati vizsgálat. Tudtam, hogy császár lesz. Tudtam már kamaszkorom óta, hogy nagyon nagyfokú rövidlátásom miatt, egészségügyi okból indokolt lesz. Az is lett (megjegyzem, ha a szemem miatt nem lett volna indokolt, az asztmám miatt az lett volna, egyszerűen nem bírtam volna levegővel). Mikor a nőgyógyászom azt mondta, nyugodtan rábízhatom magam a főorvos úrra, az ő lánya is nála szült, nem kételkedtem. Rábíztam magam. Így lett mindjárt három orvosom egyszerre. Lehet kicsit túlbonyolítottam a kérdést, de engem ez így megnyugtatott.

A 30. héttől kezdve rendszeresen jártam ki a kórházba, mindenféle vizsgálatokra. UH, vérvétel, NST (nálunk így hívták a monitorozást), miegymás. Mindig nagyon türelmes, mindig nagyon segítőkész volt az orvos, meg mindenki, akibe belefutottunk. Mindig időpontra mentem, soha nem voltam ott órákat, úgy gondoltam, ez inkább szervezés kérdése, és ha már egyszer fogadott orvosom van, kihasználom annak minden előnyét. Soha senkinek nem fizettem egyetlen fillért sem. Nem is éreztette velem senki, hogy elvárná, vagy hogy illenék. Minden ment a maga útján, egészen a 39. hétig.

Az utolsó NST után a főorvos nagy komolyan leült mellém és egy fél órás magyarázásba kezdett arról, hogy miért is lenne jó, ha bent maradnánk, és két nappal később megcsinálnánk azt a császárt. Azért lenne jó, mondta, mert ez a baba, már látja a vizsgálati eredményekből, nem fog bent maradni még egy hetet. Tudjuk, hogy császárral kell kivenni, akkor tervezzük meg, hogy ne hajlani kettőkor, vagy ki tudja, mikor kelljen mentőt hívnom (tudta, hogy egyedül vagyok, mert a párom külföldön dolgozik, és nem tud hazajönni), takarítsuk meg az izgalmat és a pánikot és programozzuk. Azt is elmondta, ha nem ez lenne a helyzet, akkor eszébe sem jutna kivenni hamarabb, ha mindent rábízhatnánk a természetre, akkor hagyná, hogy akkor jöjjön a kislányom, amikor ő úgy látja. De nem ez volt a helyzet, így bent maradtunk a kórházban.

Két napot töltöttem a nőgyógyászati osztályon. A nővérek tulajdonképpen rám se nagyon bagóztak a viziteket, meg a kötelező vizsgálatokat kivéve, de ha szükségem volt valamire, azonnal és szó nélkül segítettek. Nem húzgálták a szájukat, ha kértem vagy kérdeztem, nem küldtek el melegebb éghajlatokra, de nem is ugráltak körbe, ha nem volt miért. Volt nekik épp elég dolguk nélkülem is. Az osztályos fürdő a kórházban viszont... Fogalmazzunk úgy, hagyott némi kívánnivalót maga után. Tiszta volt, mert a saját szememmel láttam, hogy minden reggel és este takarítják. De olyan borzalmasan lepukkant mindemellett, hogy jaj. Gondolom, nincs rá pénz. Megértem. Túlélhető volt. Természetesen vécépapírt nekünk kellett vinni, meg nem fordult a fejemben, hogy anélkül induljak el otthonról, bele volt készítve a táskámba. A munkahelyemen is tapasztaltam már, mire képesek egy mosdóban az emberek, fel nem merült bennem, hogy a kórháznak rójam fel a papír hiányát. Mindezt összevetve azért be kell valljam, reménykedtem, hogy a csecsemős osztályon kicsit jobb állapot uralkodik a fürdő és vécé tekintetében.

A műtét reggelén felkészítettek. A nővér olyan jó kedélyű és kedves volt, hogy az már-már bosszantó volt, miközben én ott pánikoltam magamban, ugyanakkor meg is nyugtatott. Átvitték a cuccomat az őrzőbe, ahová a műtét után felvittek. A doki még egyszer megvizsgált, majd kedvesen lecseszett, mert nem szóltam, hogy az éjjel beindult a szülés. Mondtam neki, nem mártírkodni akartam én, csak nem tudtam, hogy ezek a fájások azok a fájások. Már jócskán ki voltam tágulva, de nem fájt annyira, hogy én azért az éjszaka közepén felkeljek az ágyból és elcsoszogjak a nővérpultig, ne adj Isten, megnyomjam a nővérhívót. Végül bevittek a műtőbe és cirka fél óra alatt túl is voltunk az egészen. Hogy maga a császár hogy zajlott, az egy másik történet.

Anyukám kint várt a műtő előtt. Őt kértem meg, hogy ha végeztünk és beszélt a főorvossal, adja neki oda, amit erre szántunk. Odaadta. A doktor úr elfogadta és szépen megköszönte. Nekem ez „természetes” volt, és meg kell, mondjam: minden fillérjét megérte. De azért a kérdést feltenném: ha nem adtunk volna, akkor mi lett volna? Az ő feladata velünk véget ért, mikor kivette belőlem a kislányom. Mit csinálhatott volna, ha nem adunk semmit? Visszateszi a gyereket? Nyilván nem.

Ezután hat „pokoli” óra következett az őrzőben, míg kiment az érzéstelenítés. Azt hittem, megbolondulok, hogy mozdulatlanul kell feküdnöm, szimplán azért, mert nem tudok mozogni. Mikor végre kiment az érzéstelenítő, azt kívántam, bár ne tette volna. Odajött a nővér és közölte, hogy akkor most fel kellene kelni. Azt is közölte, hogy tudja, hogy nagyon fáj, tudja, hogy a pokolba kívánom az egészet, de egyedül kell felkelnem, mert az osztályon nem hívogathatom a nővéreket kétpercenként, ha fel akarok kelni valamiért, és mivel a baba is velem lesz, így is, úgy is meg kell oldanom egyedül, hisz őt el kell látnom (kinek is kellene, ha nem nekem?). Szerintem ez teljesen logikus és érthető. Elmondta, hogy csináljam, hogy a legkevésbé fájjon. Még így is azt hittem, hogy kiugrik a szemem. Segített megmosdani, az egyedül azért úgy rögtön nem ment volna. Utána pedig levitt az osztályra.

Itt aztán kellemes meglepetés ért. A legnagyobb szoba is háromágyas, a két- és háromágyas szobákhoz mindegyikhez tartozik külön zuhanyzó vécével, az egyágyas szobáknál két szobához tartozik egy, ami a szobákból nyílik. A szoba inkább egy kellemes kis fogadóra hajaz, mint kórházra, leszámítva a kórházi ágyat. Teszem hozzá, nem magánkórházról beszélgetünk. Megkérdezték, hogy szeretnék-e egyedül lenni, mert van még egy üres egyágyas, megkaphatom, ha szeretném (felteszem, ebben azért a főorvos keze benne volt, de azért nem lett volna tragédia az sem, ha két-, netalán háromágyasba kerülök). Szerettem volna, így megkaptam azt a szobát.

Hozták a kislányom és azonnal kiderült, ebből bizony szoptatás nem lesz, mert annyira befelé fordulnak a bimbóim, hogy nem tudja bekapni, akárhogy próbálkozik. Próbáltam én azzal csinálni mindent még terhesség alatt, de kis naivitásomban úgy gondoltam, menni fog az majd valahogy. Hát nem. Az egyik csecsemős nővér azonnal hozott nekem egy bimbóvédőt (természetesen sterilizálva és minden szoptatás előtt lesterilizálták nekem szó nélkül), hogy addig is, míg az anyósom másnap be nem hoz nekem egy sajátot, tudjunk próbálkozni. Az első két nap nem adtak semmit a gyereknek, mondván, addig, míg nem szükséges, nem tápszerezik agyon. Próbálkozzunk. Próbálkoztunk. A harmadik napon már minden második etetésnél kapott egy kis pótlást, hogy a vércukra szinten maradjon, és ne éhezzen. Aztán harmadik éjjel úgy megindult a tej, hogy reggelre kőkemények lettek a melleim és tejlázat kaptam. Ekkor már azért nem tudott enni a gyerek, mert nem bírta kiszívni. Estére már a sírógörcs kerülgetett. Csináltam én mindent, amit mondtak, de nem lett jobb. Éjjel fél tizenkettőkor, mikor az esti etetés után minden teendőt elvégeztek a babák körül, bejött az egyik csecsemős nővér és anélkül, hogy kértem volna rá, vagy fizettem volna (nem is tudtam volna, mert nem volt nálam pénz), vagy bármi, közölte, hogy ezt bizony kézzel kell kifejni, megcsinálja nekem, mert tudja, egyedül nem fog menni, főleg, hogy tapasztalatlan vagyok. A hálóingemet szó nélkül kicserélték, ha kértem és az ágyamat is áthúzták a második nap, úgy is, hogy nem véreztem össze, pedig érdekes, én is véreztem, mint állat.

A császár utáni negyedik napon hazamehettünk. A doki kivette a varratot, és mikor látta, hogyan mozgok, megkérdezte, nem fáj-e. Mondtam neki, dehogynem. De attól, hogy azon nyavalygok, hogy mennyire fáj, jobb nem lesz, a negyedikre a gyereket senki nem fogja felvinni helyettem, és ellátni sem. Úgyhogy ha fáj, ha nem, majd jobb lesz. Erre csak vigyorgott. Kértem a csecsemősöktől segítséget, az egyikük telefonszámával a zsebemben távoztam, akivel aztán négy nap alatt a totál tápszeres gyerekemből tiszta anyatejes babát „csináltunk”. Igaz, ezt már nem szívjóságból tette, hiszen a szabadidejében járt hozzánk, eleinte minden nap, később már csak hetente egyszer, mivel kínlódtunk elég sokáig a tejjel. De azt hiszem, azt nem is várhatja el senki, hogy ezt ingyen és bérmentve tegye. Rengeteget segített és nagyon sok tanácsot is kaptam tőle. Azóta is nagyon hálás vagyok a segítségéért, mert tudom, nélküle nem ment volna.

Összegezve, én a császárt végző orvoson kívül senkinek nem fizettem, neki is már csak utólag, ha úgy tetszik, amikor már úgyse tehetett volna semmit akkor se, ha nem fizetek. Nem mondom, volt egy-két pillanat, mikor úgy éreztem, egy-egy ember nem úgy szólt hozzám, ahogy szerettem volna. Mindent összevetve azonban látható, én sem fizettem úton-útfélen minden egyes embernek, akivel a kilenc hónap alatt keresztezte az utunk egymást, én mégis úgy érzem, hogy alapos és tisztességes ellátást kaptam mindenhol, mindenkitől. Voltak momentumok, amiket kihagytam volna (a terheléses cukor például nekem egy rémálom volt), ugyanakkor nem érzem azt, hogy bárki azért bánt volna velem kutyául, mert nem dugdostam borítékokat mindenki zsebébe.

Annamari

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?