Tegnap gyereknap volt, amikor a gyerekeket szórakoztatják vagy megajándékozzák valamivel. Tulajdonképpen én is gyerek vagyok, de én nem megajándékozott, hanem ajándék lettem, bár vehetjük úgy is, hogy ezzel engem is megajándékoztak – hiszen egy lakásban kergetni a cipőfűzőket mégiscsak jobb perspektíva, mint egy ketrecben ücsörögni és várni, hogy vigyen el már végre engem is valaki. Elhoztak, hogy játszópajti legyek egy embergyereknek, van ennél rosszabb foglalkozás is. Annál biztos jobb megnevezés, mint „fölösleges szaporulat” ahogy eddig hívtak bennünket.

A gyermeki jogok ugyanis sajnos rám nem vonatkoznak, és amik vonatkoznak, nyilván azt se nagyon tartották be a menhelyre kerülés előtt. Azt beszélték itt a ketrec előtt, hogy minket nyilván kihajítottak valahonnan, illetve behajítottak valahová, amikor már elég nagyok voltunk, hogy a mamánk ne hurcoljon vissza minket azonnal. Akár éhen is halhattunk volna ott, de egy lelkes önkéntes nyakon fogott és bedugott ebbe a ketrecbe, amit frissen rakott nekünk össze valaki, mivel a menhelyen főleg kutyák laknak, de már ők sem férnek el. Aztán kiírták valami Facebook nevű helyre, hogy macskabanda egyben vagy külön-külön elvihető.

Bár először nem ránk gondoltak azok, akik hazavittek, mégis engem vittek, az először kiszemelt ugyanis váratlanul, súlyos betegségben elhunyt, mielőtt a gazdához érkezett volna. Ekkor ajánlottak minket, hogy fiatalok, egészségesek és szórakoztatóak vagyunk, és a gyereknapra végül azért vittek engem, mert a kislány azt mondta, cirmos legyen és lány. Én lány vagyok, és nyilván én voltam a legcirmosabb. Ott vacogtam egy hordozóban, miközben körülöttem ordítva gokartoztak, ugrálóváraztak vagy pónilovagoltak a gyerekek, és csak remélni tudtam, hogy nem az visz el, aki úgy guggolt a hordozóm előtt, hogy az arcára volt írva: „anya, ez mi, aranyhörcsög?” Na, még csak az kéne.

Aztán szépen lefényképeztek, hátha ezen fellelkesülve valaki elviszi a tesóimat is majd haza, beraktak egy akkora hordozóba, ami egy felnőtt maine coonnak is elég lett volna, én meg ide-oda rohangálhattam benne, de nem tettem, inkább leendő gazdáimnak magyaráztam, hogy „E-B-É-D-I-D-Ő-V-A-N”, de hiába artikuláltam tisztán, csak azt vakkantották oda, mit nyávogsz kiscica, tudom a legtöbb macska utál autózni, mindjárt hazaérünk.

Egészen estig igyekeztem visszafogottan viselkedni, igazán csak a felmosóvödröt borítottam fel, amikor megpróbáltam felmászni rá, a vizestálamat is csak másnap reggel löktem fel véletlenül, arról meg nem én tehetek, hogy kicsi volt az almostál, nem fért bele a belevaló egészen, illetve belefért az, teljesen szobatiszta vagyok, csak a szűk hely miatt beleléptem, és utána futottam egy kört, hogy nehogy már a tappancsomon ragadjon az egész, egy macska adjon a tisztaságra. Az almostál azért volt olyan kicsi, mert valójában nem is almostál volt az, de miután farkas-illetve macskaszemet néztem a ház rezidensével, a félfülű Gömbölyeggel, az emberek úgy döntöttek, egyelőre nem raknak minket össze, hát kellett a dupla macskavécé. Pedig nem is fújt, csak a megdöbbenéstől úgy szimatolt, mintha legalábbis házinyúl volna. Én meg mégse mondhattam neki, mi van öreg, nem láttál még kölyökmacskát? (hátra arc, nagy kudarc, nem marunk, ha te se marsz, idézném Művelt Macskaként Weöres Sándort.

Remélem, összeszokom a ház népével, bár ami a bútorkarmolás és az ebédlőasztalon sétálás témakörét illeti, attól tartok, nem vagyunk egy véleményen. Mivel még próbaidős vagyok, egyelőre a kazánházban kuksolok napközben, nehogy véletlenül eltévedjek, és játékosan megegyen valamelyik szomszéd kutyája, ha véletlenül átmásznék a kerítésen. De ha majd előléptetnek Teljes Jogú Házi Macskának, akkor remélem jó dolgom lesz itt, állítólag évek óta nem volt munkásfelvétel errefelé, pedig önéletrajzot sokan küldtek, a kertbe postázták őket a virágágyás közepére, vagy személyesen érdeklődtek a hátsó teraszbejáratnál, de nem jártak sikerrel. Ha így nézem az ügyet, akkor tényleg nemcsak gyereknapi ajándék vagyok, hanem gyereknapra megkaptam ajándékba a saját életemet – most már csak azt kérem, vigyétek el a három testvéremet is. Igazán kedvesek és mókásak vagyunk, nem pisilünk a zongora alá, nem rágjuk meg a kábeleket, tudunk kedvesen nézni, akrobatikusan ugrándozni, dorombolni, sőt a képek alapján biciklit szerelni és fűtéscsövet ellenőrizni is. És főleg szeretjük a gyerekeket, hiszen mi magunk is azok vagyunk még.

Cirmi naplóját lejegyezte:

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?