Három fiam van. Feltétel nélkül szeretem őket, úgy, ahogy vannak. De nagyon szeretnék egy lányt is. És itt kezdődnek a gondjaim.

Először is ott, hogy van-e jogom egy negyedik gyereket is világra hozni? Ezen a kérdésen sokat és sokáig tépelődtem. A csapból is az folyik, hogy túlnépesedünk, nem tud eltartani ennyi embert ez a bolygó. Nagy hatással volt rám Attenborough legutóbbi filmje, amiben arról beszélt, hogy az ökoszisztéma jelenlegi (és tudjuk, hogy a jelenlegi állapot már nem a legjobb) fenntartásához családonként maximum két gyerek lenne a "még belefér" állapot. Klímaszorongásomat csak növeli, hogy én már így is túlléptem a két gyereket egy harmadikkal és végtelenül önző vagyok, hogy csak és kizárólag a saját örömömre még egy negyediket is akarok - akinek aztán felnőtt korára lehet, hogy már tiszta víz sem jut vagy éhezni fog (legalábbis rosszabb pillanataimban ilyen rémképzetek gyötörnek). 

A harmadik gyerek vállalása előtt is ugyanezek az érvek pörögtek a fejemben - de végül győztek az érzelmek és az irracionális vágyódás egy újabb kisbabára lenyomta az észérveket. Ez a vágyódás most is megvan - de míg a harmadik olyan magától értetődő volt, hogy legyen, addig a negyediknél az ember azért már elgondolkozik: tényleg annyira kell? Lesz hozzá erőm? Anyagilag, érzelmileg, türelemben tudok neki annyit adni, mint a testvéreinek? Zsigeri vágyakozás ide vagy oda, ezek kemény, húsbavágó kérdések, mert sajnos nem rendelkezünk kiapadhatatlan pénzügyi forrásokkal, és elítélendő vagy sem, egy negyediket tényleg csak akkor vállalnánk be, ha ez alkalommal biztosan tudjuk, hogy az lesz, amit szeretnénk: lány.

De hogyan lehetek biztos benne?
 

Mint mindenre, természetesen erre is van ma már megoldás: gender selection-nek hívják. Ehhez persze az kell, hogy a természetes fogantatás helyett mesterséges megtermékenyítésbe kezdjünk, ekkor tudják ugyanis a megtermékenyített embriót genetikai vizsgálatnak alávetni még a beültetés előtt - mert csak így tudják megállapítani, hogy lány, vagy fiú magzat lesz-e belőle. Erre két módszert használnak.

A PGS (Preimplantation Genetic Screening) lényege, hogy az embriót letesztelik: ilyenkor azt vizsgálják, hogy az embrió sejtjei a megfelelő számú kromoszómát tartalmazzák-e. Egy egészséges embernek 23 kromoszóma-párja van - de előfordul, hogy ennél valamiért több vagy kevesebb. A vetélések jó részének hátterében a magasabb vagy alacsonyabb (tehát nem megfelelő) kromoszómaszám áll - mivel a magzat nem lenne egészséges, a természet egyszerűen kiszelektálja. Minél idősebb a jövendőbeli anya, annál nagyobb az esély a kormoszóma-eltérésekre és így a sikertelen terhességre, így ezt a tesztet leginkább a 35 éven felülieknek vagy habituális vetélőknek javasolják. A PGS nem vizsgálja, hogy az adott embriónak van-e valamilyen betegsége, csakis a kromoszómaszámot nézi. Igaz ugyan, hogy egyes, kromoszóma-eltérésekhez kapcsolódó betegséget már ezzel is ki lehet szűrni: ilyen például a Down-szindróma, amit egy extra kromoszóma okoz.

Ezen kívül van még egy haszna a PGS-nek: mivel a lombik eljárás során nagy esély van az ikerterhességre - hiszen a siker érdekében sokszor 2-3 embriót is beültetnek egyszerre - ha ezt a tesztet még a beültetés előtt elvégzik, lehetséges csupán azt az egy embriót beültetni, melyet a legéletképesebbnek látnak - és így elkerülni az ikerterhességet - de növelni a sikeres terhesség esélyét.

A másik módszer a PGD (Preimplantation genetic diagnosis). Ez egy olyan genetikai szűrés, mely során olyan géneket keresnek az embrióban, amelyek genetikusan örökölhető betegségekhez köthetőek. Ha a pár férfi vagy nőtagjának családjában előfordult ilyen „genetikailag előre kódolt” betegség (pl. Huntington-kór, Marfan-szindróma, vérzékenység, izomsorvadás vagy olyan kromoszomális eltérés, mely vetéléshez, szellemileg visszamaradott utódhoz, születési rendellenességhez vezet) a teszt segít, hogy az embriók közül csak azt ültessék be, amelyik nem örökli az adott betegséget.

Mindkét teszt elvégzéséhez magzatvíz mintavételre van szükség, melyet általában a megtermékenyítést követő harmadik napon szívnak le az embriót körülvevő folyadékból. Az embrió egészsége így kockázatnak van kitéve: ha károsodik a mintavétel miatt, a terhesség nem lesz sikeres. A sikeres szelekcióhoz pedig általában 5-6 embrióra van szükség - ami idősebb nők esetében nem mindig jön össze egyetlen lombik ciklus alatt.

A PGS tehát a PGD-hez viszonyítva jóval egyszerűbb - és természeténél fogva alkalmas arra, hogy már a fogantatás után megtudjuk vele, milyen nemű a beültetésre kiválasztott embrió. Bármely tesztet is végzik el a kettő közül, utána már csak azokat az embriókat ültetik be, melyek minden genetikai rendellenességtől mentesek. Ettől függetlenül ezek a tesztek nem létfontosságúak a lombik-programban - és mivel elvégzésük drága, általában nincsenek is benne egy hagyományos lombik kezelés árában.

Magyarországon nincs rá mód
 

Boldogabb országokban persze lehet kérni a tesztelést magánúton is: „family balance” néven fut a dolog, és a megfelelő összeg befizetése után bárki kérheti, hogy csak a fiú/lány embriókat ültessék be neki a lombik során. Nem úgy az EU-ban, ahol az egész gyakorlatot etikátlannak, morálisan megkérdőjelezhetőnek tartják, és csak abban az esetben engedélyezik a PGD-t, ha az anya/apa olyan genetikai rendellenességet adhat tovább, ami csak a fiú/lány magzatot érintheti.

Mit tehet ilyenkor egy mezei európai uniós polgár? Vagy elfelejti az egész procedúrát és reménykedik, hogy negyedszerre szerencséje lesz - vagy külföldre megy, mondjuk az Egyesült Államokba, ahol a szabályok lazábbak és nem csinálnak problémát belőle, ha valaki ragaszkodik egy adott nemű gyerekhez. Az USA azonban elég messze esik tőlünk, és a logisztikai/utazási problémákat nem nézve is nagyon drága lenne egy ilyen „kirándulás”. Marad hát egy olyan hely keresése, ami közelebb esik Európához. A piaci rés természetesen nem betöltetlen: elég csak Ciprusig menni, hogy mi is „kiegyensúlyozhassuk” a családunkat.

A török fennhatóság alatti Észak-Cipruson ugyanis az utóbbi 15-20 évben eléggé rárepültek az in vitro megtermékenyítések végzésére. Elsősorban brit pacientúrára szakosodtak - de a nagyobb klinikákon nem csak angol, hanem 8-10 másik nyelvű „kordinátorral” is dolgoznak - így egy spanyol, francia vagy német páciens a saját nyelvén beszélve csinálhatja végig a procedúrát.

Természetesen ennek is megvan az ára. Egy PGS-el kombinált lombik a legtöbb helyen 5000 euró - a gyógyszereket és egyéb kisebb költségeket nem számítva. A covid előtti időkben szállást és utazást is szerveztek egyes klinikák - ez most azonban nincs, az odaút és ottlét önköltséges.

A procedúra ideje nagyjából egy ciklusnyi - aki lombikozott már, az tudja, hogy a menstruáció első napjától kell gyógyszereznie magát és ultrahangra járnia, hogy a ciklust monitorozhassák és a megfelelő időpontban megtörténhessen a petesejt begyűjtése, megtermékenyítése, majd visszaültetése. Természetesen van rá lehetőség, hogy az első 9-10 napot még utazás előtt, otthon abszolválja az ember - de aztán mindenképp oda kell utazni, és legjobb esetben is 9-11 napot a szigeten tölteni. Egyebekben az eljárás nem különbözik egy normál lombiktól: az egyetlen lényeges különbség, hogy a spermiumokat úgynevezett microsort technológiával előkezelik - ezzel is növelve az esélyét a kívánt nem elérésének - majd a megtermékenyített embriókat a genetikus megnézi, és csak az adott neműeket ültetik be (feltéve, hogy lesz ilyen).

Leírva egyszerűnek tűnik az egész - a gyakorlatban azonban korántsem az. Egyrészt fizikailag: bevállalhatok-e egy lombikot, fogom-e bírni erővel? Mennyire fogja ez a szervezetemet megviselni? Reszkírozhatok-e három gyerek mellett egy esetleges trombózist, stb? Másrészt lelkileg: belefér-e a kudarc akár a nemeket, akár a kilökődést, vetélést nézve? Hogy fogom viselni, ha ez megtörténik?

Harmadrészt logisztikailag: hova tegyem addig a három már meglévőt, míg én lombikozok? Honnan vegyek annyi szabadnapot, amennyi ehhez kell? Hova menjek, ahol az előzetes UH-kat, stb szemforgatás és kérdezősködés nélkül elvégzik? Hogyan szerezzem be a szükséges gyógyszereket? Itt nem várt nehézségekbe ütköztem, ugyanis nincs beépített nőgyógyászom, aki ezt vállalná.

Végül anyagilag: nem olcsó mulatság ez az egész, mi pedig épp most vagyunk túl egy nagyobb kiadáson és költekezés helyett inkább gyűjtögetni kéne - a kezelést viszont minél előbb el kéne kezdeni, hogy ne csússzak ki az időből - de még fogalmam sincs, miből fizetem ki.

Nagyjából ezek azok a kérdések, amik miatt hezitálok és nem tudom rászánni magam a döntésre. Csak forgatom egész nap a fejemben mindezeket, és nem tudom, mit kéne tenni… egyszer reálisnak érzem az egészet és „vágjunk bele” hangulatba kerülök, máskor úgy érzem, hogy már így is kaotikus az életünk és nem tudom, hogy férne bele mindaz, ami ezzel a procedúrával jár. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy én elmenjek egy távoli országba, ahol a nyelvet se beszélem, és ott lombiknak vessem alá magam… miközben azt sem tudom elképzelni, hogy úgy járjak, mint azok a nők, akik a hatodik-hetedik gyereket vállalják be, mondván: a következő most már biztosan sikerül és tuti lány/fiú lesz. Rengeteg ilyen videó kering a neten gender revealing partikon sikítozó-visítozó anyukákról, akiknek hetedszerre vagy nyolcadszorra végre sikerült. Ez az orosz rulettezés nekünk sem anyagilag, sem időben nem férne bele az életünkbe.

Az idő közben egyre fogy… 35 éves leszek pár hónapon belül. Már megcsináltattam a szükséges vizsgálatokat: valószínűleg könnyen és jól stimulálható lennék. De én se leszek fiatalabb meg a petesejtjeim se. Sőt, egyre kevesebb lesz a jó minőségű, leszívható sejt és 35 év felett a sikerráta is csökkenni kezd. A férjem is sokszor elmondta, hogy ő 35 éves kora után már nem szeretne több gyereket. Hogy miért pont itt húzta meg a vonalat, azt nem tudom, de (próbálom) tiszteletben tartani a döntését. Egy kis kilengés még belefér - de több évnyi már nem. Valahol meg is értem - én se szeretnék negyvenévesen babázni. Most még úgy érzem, volna energiám egy kisbabához, el tudnám viselni megint az éjszakai keléseket, stb. - de lehet, hogy 2-3 év múlva már nem lenne így.

Azt se szeretném, hogy a legidősebb és legfiatalabb testvérek között nagy (vagy inkább: ennél is nagyobb) korkülönbség legyen. Másfelől viszont erős a gyanúm, hogy ha most nem lépünk rá erre az útra, akkor egy-két évvel később már nem fogunk. 

Akkor soha nem lesz lányom, akit már kicsi babaként fodros-bodrosba öltöztethettek, akinek befonhatom a haját (ha már a magamét sose tanultam meg), csillámporban úszó hajgumikkal és csattokkal díszítve a frizurát. Akkor sohase fogom látni, ahogy pörög a pörgős szoknyában és a kopogós cipőjében, mint ahogy én is csináltam anno.

Akivel mindentudón összenézhetnék a bátyjai feje felett, mikor azok nyerítve röhögnek egy-egy jól sikerült poénjukon. Aki titokban felpróbálná, majd lenyúlná az összes féltve őrzött ruhámat és cipőmet, aki gyönyörködve nézné át az ékszergyűjteményemet, egyenként felpróbálva mind a 626 fülbevalómat. Aki leülne velem karácsonykor romantikus BBC-filmet nézni egy tál somlóival, míg a fiúk fintorogva elvonulnának "mi ez a hülyeség" címszóval.

Aki elolvasná gondosan válogatott könyveimet a világ minden táján élt erős nőkről, és akinek átadhatnám az anyák nagy igazságait a konyhában pletykálva, és akinek megtaníthatnék mindent, amit az életben a férfiakról, egyáltalán az életről tanultam. Akit megtaníthatnék hímezni, sminkelni, körmöt festeni, díszíteni, kreatívkodni. Akit az apja hercegnőként kezelne és a tenyerén hordozna, a bátyjai pedig a széltől is óvnák - miközben megtanítanának neki minden stiklit és rosszaságot, amit ők tudnak. Akivel félszavakból is megértenénk egymást, és akit a már régóta neki kiválasztott néven szólíthatnánk.

Akkor az, hogy legyen egy lányom, felkerül a soha be nem teljesült álmok és vágyak listájára és marad helyette a végtelen sóvárgás.

S.