Buli van aprajafalván, méghozzá lánybuli! Végre van miért kimozduljak, egyedül, anélkül, hogy baba és pelenkázótáska lógna minkét oldalamon. Ennek örömére hatalmas nagytakarításba kezdtem. Persze nem a házban, hanem a testemen. Oh, ja, jól olvastad! Tudniillik létezik egy olyan szégyenletes női betegség, amivel bár senki nem dicsekszik nyilvánosan, mégis szinte minden családos asszony szenved tőle. Mégpedig az úgynevezett ”iGénYtelEnség“. Ez a betegség az esküvői torta elfogyasztásával kezdődik, és a közösen eltöltött évek során egyre krónikusabbá válik. Tetőfokára az első gyermek megszületésével hág a probléma, és onnan már nincs visszaút, se gyógymód.
De miről is beszélek most pontosan? Azokról a szinglikoromban oly vallásosan végrehajtott műveletekről (most viszont azok hiányáról), mint borotválkozás; reggeli gyors fogmosás, nehogy a pasi észrevegye, hogy nekünk sem rózsaillatú a reggeli leheletünk; nem nagyvécézünk a párunk tudtával, hanem hazáig tartogatjuk; nem fingunk előtte, nehogy véletlenül rájöjjön, hogy mi is csak emberek, és nem félistennők vagyunk… na és persze a napi zuhanyzás! Rájöttem, hogy ezen praktikák az ellenkező nem becserkészésére szolgálnak csupán, de amint horogra akadnak, onnantól kezdve már csak felesleges időpazarlás az egész, minek tovább kínozni magunkat ugyebár?!
Ahhh, pedig hogy fogadkoztam régen, hogy én biztos nem leszek ilyen, nem hagyom el magam, odafigyelek erre és akkor is én leszek a femme fatale, ha még hat gyerek is csüng rajtam egyszerre. Aztán valahogy lassan átértékelődtek a dolgok. Míg előtte azért (házasság, biztonság ide vagy oda) csak odafigyeltem arra, hogy kordában tartsam a szőrösödési index mutatóját, Zoé megjöttével örülök, ha eljutok a havi egyszeri bozótirtáshoz. Mert ha tetszik, ha nem, a prioritási listámon lévő dolgok sorrendje átrendeződött. Míg régen, gyermektelen koromban (szép volt, jó volt, tán igaz se volt) a csinos ruhák, smink, szórakozás, táncolás, étterem szerepelt a lista élén, most ezeket a szaros pelenka-cserélés, kakielemzés, szoptatás, altatás váltotta fel. Ha mégis ki akarok tenni magamért, hogy a férjem számára is vonzónak tűnjek, akkor bevetem a nagyágyút, és lecserélem a napi többször lehányt pólómat egy tisztára.
De ha véletlenül akad tízpercnyi felesleges szabadidőm, akkor annak eltöltéséért fej-fej mellett haladva versenyzik, és egymást agyontaposva küzd az EVÉS, az ALVÁS és a VÉCÉZÉS. Gyakran nehéz a választás. A ZUHANYZÁS és BOROTVÁLKOZÁS, mint olyan, el sem indul a versenyben, úgyis reménytelen harc lenne, gondolják. (Ezek után azt hiszem, nyugodt szívvel állíthatom, hogy Dani engem úgy szeret ahogy vagyok, szőröstül – bőröstül).
De nem ma! Ma buli vaaaaaaaaan! Úgyhogy ünneplünk! Lehányt habtestemet újra bemutatom a meleg víznek, élvezem, ahogy leválik rólam minden babaproduktum, és felszínre kerül a régi énem. Előkapom a rég nem látott borotvát és kemény munkába kezdek. Normál esetben epilálni szoktam, és bár az hosszabb ideig tart, mégis jobb, mert az tartósabb hatást eredményez. Viszont manapság az már tényleg luxusnak számít, ami az időhiányt illeti. Tehát tovább kapirgálom magam a borotvával és mire befejezem serénykedésemet, törölközés közben észreveszem, hogy a lábam kimaradt a gyomirtásból. Oh, sebaj – legyintek egyet –, úgyis tél van, nadrág alatt nem látszik. Igééééénytelenség… jaaaaajjjj!!! (Mellesleg megjegyzem, ha a pasiknak röntgenszemük lenne és télen átlátnának a nők ruháin, szerintem nagyon sok szingli nő nagyon sokáig továbbra is az maradna.)
Felöltöztem csinosan, bundás lábamat szigorúan elrejtettem egy még bundásabb csizma alá, arcot festettem magamnak, parfümmel elnyomtam a már belém ivódott babaszagot és készen álltam az ereszdelahajamra.
Vacsival indítottunk, és egy népes csajtársaság jött össze, akikkel már nagyon régen nem találkoztam. Csevegtünk, csacsogtunk mindenféléről. Az egyik lány elkezdte ecsetelni a ZUMBA szépségeit, hogy az mennyire jó, milyen érdekes mozdulatok vannak benne, miközben a kezével hatalmas kalimpálásba kezdett és én hülye szokásomhoz híven ilyenkor mindig hónaljszőr vizslatásba kezdek. Haha, én sem értem, de szerintem ez normális, nem? Főleg ha ott kalimpál az orrod előtt és szellőzteti a hónalját. Ő persze átment a teszten, tiszta munkát végzett (még szép, hisz nincs gyereke ). De ekkor hirtelen bevillant a szégyenletes feleszmélés. Szent ég! Már nem tudtam arra koncentrálni, amit ő mondott, meg sem hallottam egy szavát sem, hanem hirtelen kibuggyant belőlem az irtózatos röhögés, még az orromon keresztül is röfögtem. Rájöttem, hogy nem hogy a lábamig, de még a MÁSIK HÓNALJAMIG SEM jutottam el a borotválkozásban!
Tehát ott egy csupasz és egy közelsemcsupasz hónaljjal a karjaim alatt röhögök a barátnőm kicsit sem vicces mondanivalóján, mire az ő zavart tekintetét látva elmesélnem neki, hogy az agyam mennyire nem funkcionál már mostanában. Elmondom, hogy mire asszociáltam az ő nyújtó gyakorlatának prezentációja közben, és milyen borzalmas felismerésben volt részem. Elkezdtem ecsetelni gyermektelen barátnőmnek, hogy az agyam mennyire kihagy és mindent elfelejtek szülés óta:
- Tudod, pont olyan vagyok, mint az a hal abból a tudod melyik mesefilmből! Jaj, hogy is hívják? Elfelejtettem a nevét…..
- Ja, Szenilla a Némó nyomában című filmből ?
- Az, az … - hagytam jóvá gyermektelen, funkcionáló agyú, csupasz hónaljú barátosném válaszát, miközben már mindketten fetrengtünk a röhögéstől, és én még szorosabban magamhoz húztam a félkész hónalj remekművemet.
Enikő
