Amikor egyikőtök biztatására hozzáfogtam, hogy írjak a hétvégi kirándulásunkról, Brumi posztja jutott eszembe. Az, amelyikben Mártélyról ír. Pontosabban az, ahogy ír róla – ugyanis engem is valami hasonló érzés kerített hatalmába, amikor megebédeltünk. Egy padon ülve. Egy tó közepén kialakított kis szigeten. Ahová egy kis hídon mentünk át… No, de kezdem az elején.

A munkámból adódóan rendszerint mindenféle újság, magazin megfordul a kezemben, s az egyik lap mellékletében kiszúrtam egy fotót. Dimbes-dombos tájon egy sor parasztház, előtte kéklő tóval. Mellette rövid leírás a faluról és a projectről, melynek keretében a helyiek büszkesége, a szabadidőtó megépült. Férjemmel szeretjük az ilyen kellemes környezetben fekvő kis lélekszámú településeket és tavaly Zalából hazafelé jövet beszéltük, hogy milyen jó lenne egyszer egy olyasmi tó partján lazulni, amiket az út mentén láttunk. Nosza, megguglizom a helyet. Nem kell sokáig keresgélnem, Bőszénfa honlapján minden szükséges infót megtalálok a faluról és a környék látnivalóiról. Szállást is ajánlanak, nem is akármilyet: egy Meseszállót. Szerencsére a srácaink (6 és 3 és félévesek) alapjáraton is lelkesek, ha kirándulásról van szó, de ezzel talán még izgalmasabbá tehetjük a programot.

Az utazásnak már az előkészületeit is imádom: ezúttal kis „programfüzetet” is nyomtatok a látnivalókkal, térképekkel, elérhetőségekkel. A férjem rántott húst süt a szendvicsekbe és paradicsomot szeletel kis dobozkákba. Még este összekészülünk, hogy másnap reggel időben el tudjunk indulni. „Nem kell sok cucc, csak két napra megyünk” felkiáltással csomagolok: elég lesz egy sporttáska kettőnknek, meg egy a gyerekeknek… na jó, meg egy kisebb a váltócipőknek. Kisfiaink is pakolnak: míg Tiborka nyolc kisvonattal és másfél kiló sínnel rakja teli a hátizsákját, addig Imre beéri egy mobiltelefonnal és egy marék papírzsebkendővel. Plüssjószágból egyet-egyet hozhatnak, bár most lenne hely az autóban, nem kapacitálom, örülök, hogy sikerült leszokni az alkudozásról (ld. igen, ez valóban egy jegesmedve, csak épp ötször nagyobb, mint a többi...).

 

Délre érünk a zselici faluba. A látvány pont olyan, mint a képeken: szép, gondozott terület, egy-két horgász üldögél a parton, amúgy sehol-senki. Körbesétálunk, majd fogjuk az elemózsiát, s letelepszünk a kis sziget pavilonjában. S ahogy az elején utaltam rá, elfog az érzés, hogy ne, ne gyertek Bőszénfára, mert nincs itt semmi, ami nektek – nilatakoknak –  érdekes lenne.  Nincs egy árva vattacukor- vagy verdáslusfiárus se, meg toi-toi budi a játszótér tartozékaként. És figyelmeztető tábla sincs, hogy a fűre lépni tilos, vagy, hogy a térkőburkolat elhagyása súlyos, sáros lábbal cuppogós következményekkel járhat. Az, hogy a tó mellett jobbról is, balról is különb játszótér van, mint amit a városunkban legutóbb építettek, megint csak a magunkfajtának érdekes; a néptelenségétől akár sokkot is kaphatnak a játszótéri anyukákon nyelvüket köszörülni kedvelő, és/vagy az egyes játékokért sorbanálláshoz szokott szülők.

 

A Meseszállóban a „királyi” szobát kapjuk. Bíbor-bársony baldachinos ágy, faragott szekrény, tükör, ágyvégek – még a gyerekeké is. Mesehősök az ágyneműn. A délutáni alvás kilőve, akkora buli királyfiknak lenni. A kertben homokozó, hinta, mászóka, csúszda és egy hajó. A parkolóban gyerekjárművek sorakoznak: motorok, biciklik, gokartok és egy traktor – kisfiaink egyet se mulasztanak el kipróbálni. Traktorból van igazi is, fel lehet ülni rá, mi több: Gézu kapitány egy pados pótkocsit csatol rá, hogy elvigyen bennünket egy traktoros túrára, fel a dombtetőre, ahonnét jól belátni a vidéket, miközben vadon termő sárgabarackot és szedret eszegetünk. Liza kutya békésen tűri Imi kezelését, aki mint egy Dévény-terapeuta, alaposan végiggyúrja minden testrészét. Nem úgy a kacsák, akik menekülőre fogják, de pechükre Imi kitartó gyerek, még fél óra múlva is kergeti őket körbe-körbe. Tiborkánk ezalatt a házigazdák unokáival és a vendéggyerekekkel bandázik a bokrok alatt. A kert végi istállóban, karámokban és ketrecekben nyuszit, mosómedvét, ormányos medvét, birkát, csacsit és pónikat etetünk és simogatunk (ez utóbbit bármikor lehetett, mivel az állatok annyira szelídek, a környezet pedig biztonságos).

 

Reggel, bár szívesen elidőznénk még, indulunk tovább a szarvasfarmra. Korán érkeztünk – állapítjuk meg, miután miénk az egyetlen autó a parkolóban. Egy óra múlva is csak mi vagyunk az egyedüli érdeklődők, de a menetrendszerinti látogatótúrát így is megtartják. Mikor elindulunk, befut még egy család, ők is csatlakoznak hozzánk. Két fiatal vezet minket körbe, a srác felváltva cipeli a fiainkat a nyakában, míg a lány érdekességeket mesél nekünk a különféle szarvasfajokról. Némelyiküket nemcsak megsimogatnunk és etetnünk szabad, hanem a hátukra is felültetik a gyerkőcöket. Mondanom se kell, óriási sikere van, akárcsak a gyerek nyakát „puszilgató” szarvasnak. A kb. egy órás program végén jól esik a magtárból lett kiállító terem hűvöse, ahol megcsodáljuk az agancsgyűjteményt. Míg mi a lánynak köszönhetően egy kicsit képbe kerülünk az agancsok természetével, a kisfiúk a srác felügyelete alatt preparált vaddisznókkal és egy rókaprémmel játszanak holafarkast. Le vagyunk nyűgözve mind a látottaktól, mind a hozzáállástól.

 

A szarvasfarm után célba vesszük kirándulásunk utolsó tervezett programját, a lábodi vidraparkot. Mint kiderül, a neten bóklászva valamit benéztem, vidrasimogató, az itt nincs, csak vadon élő vidrák, és egy példány egy elkerített részen. Őt megnézzük: amíg a gondnok eteti, láthatjuk egy kicsit, utána eltűnik, nem mutatkozik többet, csak a víz mozgásából következtethetünk arra, merre jár.

Imi a szarvasfarmon kigyalogolta magát, így a tanösvényen csak egy kisebb szakaszt vállalunk be. Elsétálunk a kilátóig, körbepásztázzuk a tórendszert. Nem sokat időzünk, tikkasztó a hőség, meg aztán elmúlt dél, éhesek vagyunk, ebédelnénk valamit egy közeli csárdában. Na, ezt megint csak benéztük, az egyetlen vendéglő, amit Kadarkúton találunk, vasárnap zárva van. Betoljuk hát a maradék szendvicseket és fagyizunk egyet, mert fagyizó, az van (nyitva).

 

A hőségben elfogyasztott vízmennyiség hazafelé mutatkozik meg: minden eperfánál megállunk, mert valamelyik kisfiúnak pisilnie kell. Mi már lankadunk, nem úgy a srácok, akiknek be nem áll a szájuk és látva a földeken dolgozó gépeket, egymást okítják aratásügyileg. - Nem, Tibi, az nem kockabála, az körbála volt! –állítja Imre. - Nem, Imi, mondom, hogy szé-na-bá-la! – szótagolja Tiborka, mi meg vigyorgunk, micsoda észkombájnok.

mspoppy