A sorozat első részében öt családot mutattam be, akik Down-szindrómás gyermeket fogadtak örökbe. A második részben az örökbefogadás érzelmi oldaláról olvashattatok. Ebben a posztban arról írok, hogy mit szólt a környezet a családok döntéséhez.
Gyöngyiék
Gyöngyiék a szülőknek csak akkor mondták el a hírt, amikor már tudták, hogy Szabit örökbe fogadják. Örültek neki, persze fenntartással, hogy nem tudják, mit vállalnak. De amikor Gyöngyi anyukája először a kezében foghatta a kisbabát, minden kétsége elszállt, azóta elválaszthatatlanok, imádják egymást. Férje szülei is örültek neki és szeretik. Már náluk volt Szabi, amikor Gyöngyi a tanfolyamra járt. A párok, akik részt vettek, féltékenyek voltak és bolondnak tartották, hogy Downost fogadtak örökbe. Gyöngyi keresztszülei, akiknek Down-szindrómás gyermekük volt, eleinte örültek a kisfiúnak, de aztán megváltozott egy időre a véleményük, nem is beszéltek egymással abban az időszakban.
De aztán, amikor látták, hogy szépen fejlődik, és sokat foglalkoznak vele, megint megnyíltak Szabi felé. Gyöngyi apukája részéről keveset látták, de nem szóltak egy rossz szót sem. Férje nagynénje szokta még őket látogatni, aki eleinte azt mondta, nem tudják, mit vállaltak, de ez később megváltozott. Szabit mindenhol szeretik, hisz mindig mosolyog. Előbb észreveszik, milyen csinosan öltöztetik, mint a Down-szindrómát. Sokan mondják, hogy hasonlít rájuk, olyankor jót mosolyognak, mert nem hiszik el, hogy örökbefogadott.
Krisztáék
Amikor Franci egy hónapos volt, Krisztáék fejében is megfordult, hogy nem biztos, hogy őt akarják, hogy talán jobb lenne, ha lemondanának róla. Az édesanyát az a rémes gondolat térítette észhez, hogy egy évvel később esetleg nem fog emlékezni, hogy valahol van egy gyermeke...
Gergő örökbefogadásakor a közeli hozzátartozókat, Kriszta apukáját és nagymamáját is bedobták a mélyvízbe, amikor bejelentették, hogy másnap hoznak egy gyereket. Hogy Downos, teljesen elfogadták, nem volt ezzel probléma. Nem éreztették, hogy őket ez a kérdés bármilyen szinten is zavarná, vagy problémát jelentene, nem féltették őket. A tágabb rokonságtól már akadt kérdés, hogy miért kell nekik még egy „ilyen”. De ők ezt nem vették fel, gondolnak az emberek, amit gondolnak, ő a gyerekük és pont.
Kriszta úgy gondolja, hogy aki ezt mondta nekik, őket féltette, kiindulva abból, hogy egy súlyosabb állapotú, vagy egy nehezebben kezelhető Down-szindrómást kapnak. A gyerekorvosuk azt mondta, hogy minden Downos, vagy akár egészséges gyereknek olyan családot szeretne, mint ők. A doktor nénijük „szerelmes” Gergőbe. Franciska iskolájában voltak egy-ketten, akik furán néztek rájuk, és nagy szemekkel méregették.
Veráék
Veráéknál Ádám örökbefogadása annyira hosszú folyamat volt, hogy azon, hogy végleg az övék lesz, már nem senki sem csodálkozott. Tudta mindenki, aki ismerte őket, hogy ez lesz a vége. Volt néhány ismerős, aki próbálta rábeszélni, hogy csak látogassák, ne vigyék végleg haza, mert majd bántja a gyerekeiket, meg tönkreteszi a kapcsolatukat. De fiatalok voltak, és azt tették, amit úgy éreztek, tenni akarnak. Senki nem tudta volna megállítani őket. A családon, szűkebb baráti körön kívül bolondnak nézték őket, de nem foglalkoztak vele. Leginkább amiatt voltak beszólások, hogy az utcán nem tudták, nem Vera szülte, és azt vágták a fejükhöz, hogy
„Na, ezért kellett ilyen fiatalon gyerek...”
Timiék
Timi férje teljesen természetesen vette, egy pillanatig sem gondolkodott, hogy belevágjanak-e. Meg sem fordult a fejükben, hogy egészséges gyereket fogadjanak örökbe. Sőt, valahogy az a sztereotípia élt bennük, hogy akit egészségesként fogadnak örökbe, ott is kiderülhet, hogy nem az. Illetve a körülmények, vagy valami miatt mégiscsak örökbe adták. Ezzel szemben Samunak értelmiségi szülei vannak, nagyon várták őt, vigyáztak rá az anyuka pocakjában. Csak éppen kiderült, hogy Down-szindrómás, és ezzel nem tudtak megbirkózni a vérszerinti szülők.
Timiéket megnyugtatja, hogy tudják, jó helyről jött. A szüleik már nehezebben fogadták, nekik kellett egy kis idő. Amíg csak a tervet tudták, teljesen elzárkóztak. Mikor Samu hozzájuk került, akkor is kellett még pár hónap, hogy teljesen elfogadják. Azóta nagy kedvenc az unokák között. A barátok és a munkatársak is természetesen vették. Persze Timi szociális területen dolgozik, ráadásul akkor még fogyatékosokkal, így ilyen körökben mozog leginkább. Valahogy nem volt kérdés senkinél, hogy miért nem egészségeset. Inkább az, hogy minek fogadnak örökbe, ha lehet „sajátjuk” is. Kellemetlen kérdésekre nem emlékszik. Nyilván egyfajta kíváncsiság van az emberekben (főleg, akik pl. nem ismerték előtte, nem tudták a motivációját - hogy ilyen helyen dolgozott), de ez nem kellemetlen számára.
Juliék
Érdekes volt Julinak, hogy amikor Violát jelentették be a családnak, sokkal több aggodalmat látott a szemekben, hogyan fogják bírni, mint amikor Ábel került szóba. Hihetetlen elfogadás, öröm, sírás fogadta őket. A tágabb környezet viszont megdöbbenéssel állt a helyzet előtt, onnan kaptak hideget-meleget is. Legtöbben biztosak voltak, talán a mai napig azok, hogy anyagi megfontolásból tették. Nehéz megértetni, hogy semmivel sem jár több anyagi juttatás Ábel után.
Körner Judit
A sorozat előző részeit itt olvashatod:
Örökbe fogadtam egy Down-szindrómás gyermeket
Ábel nem a hasamból, hanem a szívemből bújt ki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
