Egy kicsit tartottam ettől a vetítéstől. Akinek van két 14 éven aluli gyereke, az sejtheti, miféle rémségeket akarnak néha megetetni a gyerekekkel különféle „mesecsatornának” becézett valamik, amik az animált B kategóriás horrort is mesének címkézik olykor, erre leginkább akkor jövünk rá, amikor a fürdőszobába kivonulva csak a hangokat halljuk. A Shaun, a bárányt azonban lényegében az első perctől az utolsó utániig (erre érdemes majd még külön szót vesztegetni) törvénytelenül végigröhögtem felnőtt létemre. Ha valaki úgy általában szereti az angol dolgokat, akkor a Shaun, a bárányt szeretni fogja és viccesnek találja - Angliában tanulni, dolgozni, kitelepülni szándékozóknak meg majdnemhogy kötelező a műsor, nem tudom, hogy szándékosan-e, de a felszínen is jól azonosítható „Modern Britain” jóformán valamennyi népszerű és viccesre kihozható elemét belesűrítették.

Pedig a sztori teljesen átlagos, mondhatnám közhelyes – a farmon egy nap a birkák (a távolsági busz oldalán díszítő reklám ihletésére) úgy döntenek, kitörnek az egyhangúságból (a birkák, hehe) és igazi bulis szabadnapot tartanak, előbb mély álomba szenderítve a gazdát (aki cseppet se hasonlít az 1984 Jonesára, mégis egy ponton eszembe jut) – természetesen úgy, hogy egymás után átugrálnak a kerítésen előtte, a „bárányokat számolni” pedig arrafelé is az elalvás előtti kedvelt tevékenység. Nem volna semmi gond, ha nem szabadulna el a lakókocsi, ahová álmában bezárják, és nem verné be úgy a fejét, hogy a közeli nagyváros kórházában se térnek vissza az emlékei, viszont egyetlen „flashback” új karrierrel ajándékozza meg (a fodrászüzletben a birkanyíró ollóra emlékeztető szerszám látványa arra készteti, hogy megalkossa valaki fején a város új divatfrizuráját) – és nem kéne őt onnan az „elárvult” állatoknak visszasikeríteni a farmra mindenféle rendkívül röhejes kaland kíséretében, a vége persze happy end meg némi utójáték.

Az „amit” tehát akár sablonos is lehetne, a kivitelezés viszont parádés. Pedig maguk a figurák is erősen ismerősek: hasonló birka szerepel a Baa-baa black sheep nevű angol gyermekdal közkedvelt animált változatában, a többieket meg nagyjából felismerheti mindenki, aki valaha látta a Postás Pat nevű, szintén angol sajátosságokra bazírozott Minimax-sorozat legalább egy darabját. Talán csak a malacok nem ismerősek, akik a birkákkal versenyeznek rosszaságban: amikor az előbbiek kimennek a mély álomba szenderített farmer házából (ahol pizzás-koktélos-ugrálós bulit rendeznek, italukba tunkolva az asztali vázában ülő virágot is), akkor ők veszik át az uralmat, jóízűen elropogtatva a szakácskönyv „muffin” feliratú fényképét is.

Apropó, felirat. Ennek a filmnek igazi brit költséghatékony módjára nem kell szinkront gyártani, mert akár anno a mi szintén világot körbejárt Kockásfülűnkben, ebben se beszél senki, mégis minden tisztán érthető.

A poénok forrásai amúgy épp a kulturális kódok, már a nyilvánvaló helyzetkomikumokon túl. Én a legjobban az éttermi jeleneten fetrengtem, amikor a már embernek öltözött birkák (akik eredetileg a gaz sintér elől rejtőztek ilyen álruhába) egy elegáns étterembe térnek be, na, de hogy is kell itt hozzájutni az élelemhez? Első próba: amit a pincér kihoz, az ennivaló (a fenét, először az étlapot hozza ki, abba harap nagyot az egyik buta bürge). Második próba: okés, akkor utánozzuk a tapasztaltabbakat: csináljunk úgy, mint az ablaknál ülő gazdag férfi és partnere. Az étlap nézegetése hümmögéssel: rendben. A férfi viszont utána legyint valamire, amitől lepottyan egy evőeszköz - a birkák birkamód hajítják szintén a földre az összeset, ahogy a diszkrét böffentést is példaértékűen utánozzák, tízszeres hangerővel. Az ennivalót végül a legkisebb, gyermekkorú bárány szerzi meg – egyszerűen elsuhan az asztalok alatt, és megragadja a kinézett tortát, kulturális kód ide vagy oda, viszont társáról itt lehull az álca, viszi is a sintér hamarost a már korábban elfogott, a birkákkal szövetkező terelőkutya mellé, ahonnét mindenféle trükk árán fog majd csak kiszabadulni.

Klasszikus gonosz csak egy akad e moziban: épp eme állatbefogó sintér, aki perverz örömét leli az állatok városból való kitakarításában. Esküdt ellensége a városlakó, jellegzetesen randa és meggyőződésesen hajléktalan kutya, akit a végén egy hasonló arcú nő fogad majd örökbe, igazolva a tételt hogy gazdi és kutyája egy idő után hasonlítani kezd, vagy eleve rokon külsejű és jellemű állatot választ mindenki. A sintér persze a végén megkapja megérdemelt büntetését – na nem, nem semmisül meg, nem zárják börtönbe, csak munkahelye nemesül át „állatvédelmi központtá”, ő pedig munkanélkülivé válván mászkálhat csirkejelmezben a gyorsétterem előtt. Valaki látta talán az alkotók közül a Valami Amerikát?

Nem lövöm le az összes poént, mindenesetre látható az készítők szándéka, hogy a felnőttek is lehetőleg végigröhögjék a filmet, annyit megsúgok még, hogy a kézműves technikával készült mű (a hogyanról angolul tudók a film honlapján tájékozódhatnak) hosszas stáblistáját is érdemes végigvárni, aminek az elején a csirke behoz egy „THE END” feliratú táblát, a stáblista eltűntekor látjuk, ahogy a telefonját nyomkodja, majd ahogy rájön, lebukott, megfordítja a táblát, ahol a „GO HOME” szöveg látható. Aki még ekkor sem távozik, az láthatja a film főszereplőjét, a birkát bevonulni az angol szőnyegpadlós irodák és otthonok elengedhetetlen kellékével: egy méretes porszívóval.

Az anglománok és az Egybesült Királyság rajongóinak egy bónuszkérdés: szerintük a „nagyváros” modellje a közép-angliai Birmingham vagy a yorkshire-i Sheffield inkább? Birminghamre utal a buszpályaudvar vagy az utcák (köztük a várost átszelő autópályaféleség) kinézete, az utolsó dal pedig erős yorkshire-i kiejtéssel kerül előadásra, és ebben a megyében végképp felülreprezentáltak a birkák, nálam tehát versenyben van egyelőre mindkettő.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?