Mi ez? Mi van? Ja, az ébresztő. Öt óra van, csütörtök reggel. Az első programpont: félvak tántorgás a kávéfőző irányába. Kell 10-15 perc, hogy magamhoz térjek. Ha szerencsém van, akkor ezt egyedül tehetem, mindenki alszik még. Kávé után kicsi torna, aztán mosdás, öltözés.

Hat óra tájékán ébresztem a párom. Nálam sokkal szerencsésebb alkat, hamarabb magához tér, az öltözéssel is gyorsabban végez. Ha minden jól megy, mi már teljes harci díszben vagyunk, mire a gyerekek felkelnek.

Negyed hét körültől ébrednek a gyerekek. Általában Réka kezdi a sort, vele az öltözés külön móka. Mivel igazi nő, beleszól abba, hogy mit is szeretne aznap felvenni.

A fiúk is ébren vannak legkésőbb fél hétre. Ők is felöltöznek. Ha minden úgy megy, ahogy kell, hét órakor indulunk otthonról.

Egyikünk viszi Balut az oviba, másikunk az ikreket a bölcsibe. Ezen általában van némi huzavona a gyerekek között. Mármint hogy ki visz kit. Az ikrek álláspontja ezügyben ritkán egyezik, így valamelyikük általában szirénázik egy darabig. Hiszti ellen kiválóak a parkban mostanában sűrűn előforduló fűnyírós traktorok (köszönet érte az AKSD-nek): a gyerekeim sikítva örülnek nekik.

A bölcsiben átöltözés. Ha az apjuk viszi őket, akkor irtó ügyesen öltöznek, cserélik a cipőjüket (állítólag). Velem erre a produkcióra csak ritkán hajlandók, inkább „anya öltöz”. Mármint hogy én öltöztessem őket. Kézmosás, irány befelé. Referálok a gondozónőknek az aznapi hangulatról, átadom Réka „hajmikijét” (hajgumi), irány a busz.

Cél a helyközi buszállomás, csütörtökön van vidéki ügyfélfogadásom. Valamivel fél 9 után érek ki. Ha szerencsém van, még nem vár senki, nyugodtan le tudok pakolni a művelődési házban, ahol helyet kaptam. Kilenctől biztos, hogy sorban érkeznek a pártfogoltjaim. Pár órán át egymásnak adják a kilincset. Ügyfelezés után szükség esetén még lefutom a szükséges köreimet az önkormányzatnál, a rendőrségen, meg ahol még esetleg kell.

Valamikor délután érek vissza Debrecenbe. A busz elráz, nyomott vagyok, és általában ilyenkor jövök rá, hogy még nem ettem.

Visszamegyek a hivatalba. Érdemi munkára ilyenkor már ritkán futja, arra van még időm, hogy megnézzem az aznapi postámat, meg rendet rakjak.

Délután öt körül érünk haza. A gyerekek ilyenkorra már otthon vannak, szerencsém van: egy „jó tündér” minden délután értük megy.

Kezdődik a „második műszak”: vacsora, játék, fürdetés, kis házimunka (tűzoltó jelleggel).

Este nyolckor irány az ágy. Mármint a gyerekeknek. Mesélek (most éppen Vackort), Danira ötvenszer rászólok, hogy ne énekeljen, feküdjön le, ne ugráljon stb. Balu néha grimaszol, néha röhög azon, ahogy küzdünk az öccsével.

Kilencre általában alszik az összes gyerek. Ha nem alszom el mellettük én is, akkor innentől „felnőtt klub” van. Ilyenkor vagyunk kettesben a párommal…

Másnap pedig „reload”. Kezdődik megint a napi menet. Így leírva még nekem is sűrűnek tűnik. Pedig lehetne rosszabb. Óriási szerencsénk van, mert a bölcsi és az ovi közel van, nem kell átutazni a fél városon. A gyerekek szeretnek közösségbe járni, abba bele sem merek gondolni, hogy mi lenne, ha valamelyikük utálná. A délutáni hazajutás is megoldott, a „jó tündérünk” nélkül mindig a mi gyerekeink lennének azok, akiket utolsónak hoznak el.

Hogy mitől lazább a csütörtök? A kétszer 40 perces buszozástól. Ez alatt az idő alatt tényleg nem kell figyelnem senkire és semmire, kettesben vagyok a gondolataimmal. Bambulom a tájat, és semmi több. Hihetetlen érzés.

Drlucifer