Túléltem az első hetet a munkahelyemen. Kb. 180 ügyet kapok, a párom eddigi területét veszem át, ő pedig új településeket kap (11 pártfogó között osztották fel a megye területét). Már volt szerencsém a rendőrökhöz, akikkel elég sűrűn kapcsolatban leszek, az önkormányzatok embereihez hétfőn megyünk. Saját autót már nem lehet használni a vidéki utakra (illetve használni lehet, csak nem térítik), így a hivatali autóra meg a tömegközlekedésre vagyok utalva.
Az előre kitalált menetrend működik, így a gyerekek szállításával nincs fennakadás. Mind a hárman nagyon jól veszik az akadályokat, a minik is egyre ügyesebbek, sokszor öltöznek önállóan.
Réka minden reggel válogat a ruhatárában, hiába, nőből van, bár az ízlése még hagy némi kívánni valót maga után (ma pl. narancssárga nadrághoz akart bordó pulcsit húzni, erről azért lebeszéltem). A fésülködés változó sikerrel működik, volt már olyan reggelünk, hogy az öltözést is egy szabadfogású birkózómeccsel sikerült abszolválni, és fésületlenül indultunk el.
Dani elmehetne Duracell-reklámnak a nyuszi helyett. Zizeg, nyüzsög, legújabb szokása, hogy mindenre felmászik. Odatolja a kisszéket, vagy odacipeli a zsugor ásványvizet, és mászik. Mászás után feláll, és rámol. Nem nagyon merjük egyedül hagyni. Hiába mondják, hogy ahova magától mászik fel a gyerek, onnan nem esik le, engem azért mindig kiver a víz, ha a konyhapulton, vagy az asztal tetején akadok rá.
Délutánonként fülig érő vigyorral fogadnak, teljes hangerőn számolnak be arról, hogy mit csináltak aznap. Réka eléggé „elfiúsodott”, imád kisautót tologatni, az udvaron pedig a motor a kedvenc. A bölcsiben egyelőre nagyon jól viselkednek, bár a gondozónő már jelezte: látszik, hogy nem lesznek ők mindig ilyen mintagyerekek.
A lakást sem nyelte még el a kosz, enni is volt mit, tiszta ruha is akadt, szóval a munkás hétköznapok nagyjából gond nélkül működnek.
Apám balesetével persze szakadtak rám újabb gondok. A nővéremmel igyekszünk megoldani mindent, de mivel apám ügyvéd, az irodájával kapcsolatos ügyek intézése rám maradt. A kamara jelölt ki irodagondnokot, innentől ezzel alapvetően ő foglalkozik, én csak besegítek, de az is épp elég. Tényleg ránk férne már egy kis nyugalom…
Fáradt vagyok nagyon, és hálás a családomnak. Mintha tudnák a gyerekeim, hogy mekkora szükségem van most rájuk is. Bújnak hozzám, szeretgetnek, szinte vigasztalnak. Balu persze már érti, mi a helyzet, aggódik is nagyon. Az oviban egyik nap nagyon szomorú volt, az óvónő nem győzte vigasztalni: attól félt, hogy engem és a páromat is baleset ér. Próbáltuk megnyugtatni, talán sikerült is.
Kezdek aggódni. Amikor azt gondolom, „most már jobb lesz”, mindig jön valami még rosszabb…
DrLucifer
