(Jasmine-nak)
A fenti mondat az egyik Star Wars filmben hangzik el némi jedi-hipnózis után. Mostanában kis családomban is gyakran hallható.
Leginkább hétköznap esténként. Amikor már mindenki itthon van, és kiderül, hogy hiába ér fülig a gyerekeim szája, amikor értük megyek a bölcsibe, hiába a lelkes élménybeszámoló, hiába minden bölcsi-rajongás, mégis csak borzasztóan elfáradnak a nap végére. Ez persze érthető, de megspékelve némi 2 éves daccal, dupla kiadásban elég idegborzoló.
A lányom élen jár a hisztiben.
Be kell ülni a babakocsiba? Váááá!
Ki kell szállni a babakocsiból? Áááááá!
Nem a Micimackós pohárból kapok inni a vacsoránál? Brühühühüüüüü!
És így tovább a végtelenségig.
Daninál két hisztiforrás van: az egyik, ha az apja nem veszi ölbe/megpróbálja letenni az öléből. A másik a fürdés. Na, nem azzal van probléma, ha pancsolni kell. A gond ott szokott kezdődni, hogy Danika már fél 6-kor fürdeni készül. Ennek jegyében levetkőzik (külön színesíti az esti programot, ha a kakás pelenkát vadássza le magáról), bevonul a tök sötét fürdőszobába, és a mosdó alatti szekrény közbeiktatásával bemászik a kádba. És ott ül. És ordít, egészen addig, amíg víz nem kerül a popója alá. És persze ordítás és rúgkapálás, amikor kivesszük.
A fentiek jegyében elképzelhető, hogy hetente hányszor gondoljuk át az életünket. Sokszor. Nagyon sokszor. Leginkább röhögve magunkon. Mert ha újra kezdhetnénk, akkor sem élnénk másképp. De azért jó ezt néha átgondolni.
Drlucifer
