Eljött ez a nap is, mikor „igazából” dolgozom majd, azaz régi fogalmak szerint elmegyek egy helyre és az ott töltött x órában munkát végzek. Mindhárom dolog fontos: hogy nem itthon, x óráig ott és dolgozom (bár erről sok munkavégző nem tud, mármint, hogy ezek mind együtt fontosak).

Volt már ilyen időszaka az életemnek, csak valahogy most mégis más lesz. Elsősorban azért, amiért eddig nem ezt csináltam: a gyerekek miatt. Ahogy az lenni szokott, pont most betegek. Szerencsére a betegség masszívabb része hétvégére esett (gonosz anyaként most majd azon drukkolok, hogy péntektől vasárnap estig legyenek betegek, nincs is jobb hétvégi családi program a betegápolásnál), illetve a szabadságok körüli huzavonával nyertem +1 napot, így csak kedden kezdek. Jelenleg épp a bébiszittereket zargatom, ki tud jönni holnapután.

Mostanra lassan körvonalazódik, hogy éljük túl telnek a bölcsi-/oviszünet napjai – amiken én dolgozom és javarészben a férjem is.

Gondolkodtam azon, mennyire normális és reális, hogy most, mikor mindenki örül, hogy van munkája, 7 munkanapra bezár minden bölcsi és ovi. Igen, tudom, hogy nem gazdaságos, mert sok család otthon marad gyerekestül, és hogy valamikor az ott dolgozók szabiját is ki kell adni – akár úgy is, hogy nálunk ez azt is jelenti, hogy 1 felnőtt rokon utazik pár száz kilométert, illetve több tucat hallgató vizsgázik majd délután. És igen, tudom, hogy van ügyeletes bölcsi/ovi, de hát, valljuk be, nem túl élethű elképzelés, hogy 7 napra beszokatok egy új helyre 2 bölcsist.

De nem gond, megoldjuk és a szervezési készségem folyamatosan szinten tartom, sőt magasabb szintre emelem, amit biztosan jól tudok majd munkafronton is kamatoztatni.

Az elmúlt hetek délutáni gyerekösszeszedéses tapasztatai után úgy döntöttem, hogy mégis melíroztatom a hajam. Mert igen, teljesen jól beszoktak, és sikerül majd részmunkaidősként dolgozni, de a délutáni gyerekösszeszedés emberpróbáló. (Azt vettem észre, hogy szinte minden új hajszálam ősz.) A nagyért hol én megyek, hogy a férjem, de ez minimálisan változtat azon, hogy délután 16.10-kor (korábban direkt nem megyek, mert az öltözőben 15.45-16.10 között annyi szülő/nagyszülő van, hogy egyrészről alig férek, másrészről nincs szabad öltöztető felület; korábban meg esznek, és olyankor nem szívesen adják ki őket) 2 eleven, de azért kellőképpen fáradt gyereket öltöztetek. Az épp szabad vagy a szekrényekben tart ruhaél-ellenőrzést vagy a fotelekben (és alatt) keres manókat; aztán cserélnek.

És akkor az összegzésként: a bölcsit – minden korábbi nyígásom mellett – én is megszerettem.

Időközben a bölcsis gyerekeim nem csak válogatott vírusokkal és bacikkal lettek gazdagabbak. A lányom a klasszikus későbbi beszédmegindulás példája: szinte robbanásszerűen kezdett el összetett mondatokban beszélni és a gyengébb kezdéstől oda jutott, hogy alig várja a bölcsit, szereti a gondozóit, eszik, alszik, játszik, szépen szobatisztul, sokat énekel. Reggel röpül a gondozónő nyakába (szó szerint, fel kell vennie), jól meg is ölelgeti(k egymást); délután meg röpül hozzám.

A fiam, aki élvezte az elejét, most épp kevésbé, ismét teljesen pelenkás, de lassan megint alakul, néha már alszik is. Ezek nem kimondottan zavarják, engem sem, ő is szeret menni, pár reggel sírt csak itthon az elmúlt 2,5 hónap alatt. Reggel pl. úgy nyit bent, hogy öltözés után kezet mos, aztán kinyitja a csoportszoba ajtaját és azt mondja: „Tadááám! Megjöttem.” Ó, igen.

Utolsó mondataimban tőletek búcsúzom – posztíróként, valamint a bölcsinaplótól is. Valamit vagy nem jól szervezek vagy papírkutya vagyok már a mostani terhelésemhez is, de a távmunkám és a 3 gyerek és a családi életünk menedzselése mellett egyre kevesebb időm maradt (pl. alig olvasok már); ehhez jön majd a napi 6 óra munkahelyi meló – nincs illúzióm.

Örömmel írtam, köszönöm, hogy olvastatok, írtatok.

Jasmine